Mezben az igazi, bármilyen is az

Az, hogy egy futballcsapat játékosain egységes mez van, olyan természetes dolog, mint a Föld forgása. Mindannyian tudjuk, élvezzük az előnyeit, néha mégis, szinte meg is feledkezünk róla. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi futballban bizony a mezbiznisz euromilliós, néha milliárdos üzlet. Érdemes ezért megállni egy pillanatra, és visszatekinteni nem csak a közeli, de a távolabbi múltba is.

Mert a futball hőskorában a mez, mint olyan még egészen más követelményeknek kellett, hogy megfeleljen, mint manapság. A kezdetek kezdetén ugyanis az elsődleges szempont a dressz kiválasztásánál egész egyszerűen csak annyi volt, hogy a két egymással szemben álló csapat jól láthatóan meg tudja különböztetni magát egymástól. Leegyszerűsítve: felhúzták magukra a derék sportemberek azt, ami épp a kezük ügyébe került kellő mennyiségben és egy színben. Az 1800-as évek végén így érthető módon a légáteresztés, a vízlepergetés vagy épp a dizájn még nem sokat nyomott a latba. És ha megnézünk néhány archív fotót, azok a „mezek” még sokkal inkább voltak az aktuális úri hóborthoz (foci) illő elegáns, de egy kicsit azért lezser öltözetek.

A Blackburn Rovers 1884-ben FA Kupát nyerő csapata még gyakorlatilag elegáns ingben rúgta a bőrt

 

Kicsit több mint húsz év kellett ahhoz, hogy igazán minőségi fejlődés szemtanúi lehessünk. A huszadik századba lépve ugyanis egyre inkább kezdte érezni azt minden futballkedvelő, hogy a kemény fizikai igénybevétel miatt bizony muszáj valami kényelmesebb öltözék után nézni. Ekkora már kezdett kiveszni a végiggombolós ing a futballpályák környékéről, és egy forradalmian új, csak a felsőruházat közepéig gombolható, pólószerű ruhadarab kezdett teret hódítani magának. A félreértések elkerülése végett gyorsan tisztáznánk, hogy ez még nem eredményezett komoly, sportspecifikus ruhagyártást, szimplán arról volt szó, hogy a csapatok már el tudták mondani a varrónőnek, hogy nagyjából mire gondolnak, ha „mezről” beszélnek. A színekkel továbbra sem érdemes sokat foglalkozni, ekkoriban még nem az igény határozta meg a mezek színét, hanem a lehetőség. Épp, mint a magyar válogatott esetében. A mieink jellegzetes meggypiros meze ugyanis egészen prózai okból sajátította ki ezt a színt. Amikor ugyanis nemzeti csapatunk első hivatalos meccsére készült, meggypiros színű anyagból volt elegendő mennyiségű a varrodában. Az azóta eltelt száznál is több év igazolja, hogy azért nem sült el olyan rosszul ez a véletlen.

 

1907, egy német mérkőzés, ahol látszik, hogy már jóval sportosabb az öltözet

A megjelenés terén tapasztalt nagy váltást egy hosszú megtorpanás követte, a következő bő 30-40 évben ugyanis nem sokat változtak a mezek. Ami a válogatottak esetében megfigyelhető volt, az főként az indokolatlanul nagy, felvarrt címerek voltak. Ekkoriban – az 1930-as években – sportszergyártókról még nem nagyon lehetett beszélni, igaz azért kezdeti kísérletek már akadtak, egy-egy varroda már ráérzett arra, hogy a sportfelszerelések gyártásában akár nagy üzlet is lehet.

Ami azonban a csapatokat illeti, nem nagyon volt még meg bennük az igény az egységes arculat kialakítására, és nem igazán csináltak presztízskérdést abból sem, hogy milyen mezben lépnek pályára. A magyar válogatott kapacsán érdemes felidézni két történetet, ami alátámasztja a fenti megállapítást. Az egyik szerint, a 20-as, 30-as években, többnyire a csehszlovákok és a svájciak elleni meccseken a magyar csapat a közel sem nemzetinek mondható fehér mez, fekete nadrág kombinációban lépett pályára. Hogy kitől származott az ötlet, nem tudni, azt azonban többen is feljegyezték, hogy a közönség körében közel sem aratott osztatlan sikert.  Ha pedig ez nem lenne elég, egy 1935-ös válogatott összecsapáson még az is megesett, hogy a nemzeti tizenegy a Ferencváros zöld-fehér csíkos dresszében szállt szembe ellenfelével, Csehszlovákiával. A gond az volt, hogy a vendégek későn érkeztek, így csak a pályán derült ki, hogy pont ugyanolyan színű piros felsőben vannak, mint a magyar csapat. Mivel ellenfelünk nem tudott hazaugrani a váltószerelésért, az MTK Hungária körúti stadionjában pedig épp mosásban volt minden, ami nem piros volt, így az MLSZ illetékesei két taxit indítottak útjára. Az egyik a szövetség székházába indult a válogatott fehér mezeiért, a másik pedig a Fradi pályájára, biztos ami biztos alapon, elvégre mez nélkül csak nem lehet elkezdeni a meccset. Könnyű kitalálni: az FTC-dresszeket szállító jármű ért vissza hamarabb. Így az első félidőt a válogatott „Fradiként” teljesítette – igaz a szünetre már megérkezett a magyar címeres fehér felszerelés is, így lehetett cserélni.

A fenti sztorikat olvasva nem könnyű elképzelni, hogyan is sikerült eljutnunk a jelenkorig, ahol a futballmezek már sok rajongó számára a mindennapi viseletet is jelentik akár. Pedig bizony az 1900-as évek közepe, második fele elhozta a fejlődés következő szintjét. Már Puskásék idejében is elindult egy folyamat, ahol a praktikum mellett a megjelenés is egyre fontosabbá vált az öltözékek készítésénél. Ékes példa erre az 1953-as Anglia–Magyarország mérkőzésen viselt magyar szerelés. Az „Évszázad meccsén” ugyanis Bozsikék egy kifejezetten elegáns, mégis a korábbi évtizedkehez képest sokkal sportosabb dresszben futottak ki a pályára. Nem állíthatjuk, hogy ez forradalmasította volna a mezbizniszt, de jól mutatja, hogyan változott a szerelésekkel kapcsolatos gondolkodás.

Élénk szín, elegáns fűzőbetét a nyakrésznél: 1953-ban is tudtak már kiváló mezt készíteni

 

A ’60-as évek több fontos újítást is hozott magával. Egyrészt a futballmezek anyagában már megjelent a műszál, másrészt – és ránézésre ez volt a feltűnőbb – a sportszergyártók már rátették a ruhadarabokra saját logójukat is. Egy évtizeddel később pedig már olyan felsőrészek kerültek a futballistákra, amelyek egészen emlékeztethetnek minket a mai megjelenésűkre. De ha már sportszergyártók. Azért a kezdeti útkeresés közben akadtak egészen különleges, mára már legendássá váló esetek is. Mint például a holland világklasszis, Johan Cruyff különleges válogatott szerelése. Cruyff ugyanis az elsők közé tartozott a futballvilágban, akinek már volt saját sportszergyártó szponzora. A hollandot a Puma „öltöztette”. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy az Oranje Adidas felszerelésben szerepelt. Cruyff pedig kijelentette – minden bizonnyal saját szponzora nyomására –, hogy márpedig ő nem hajlandó belebújni a háromcsíkos német márka mezébe. Azt azonban nem engedhette meg magának Hollandia, hogy legnagyobb klasszisát elveszítse, így egy egészen szürreális megoldást találtak. Ugyan végül Cruyff is Adidas mezben játszott nemzeti színekben, de az ő felsőjének karján nem három, hanem csak két csík volt.

Johan Cruyff Adidas mezének ujján a két csík a bizonyíték arra, hogy bármit meg lehet oldani

A mezek persze, márkától függetlenül szépen, fokozatosan fejlődtek. Jöttek az egyre modernebb darabok, az 1980-as évek végén pedig újdonságként már egy-egy szponzor logója is feltűnt rajtuk. És így érkeztünk el 1990-ig. Azon túl, hogy a 20. század utolsó évtizede volt, focimez-történelem terén más miatt is emblematikussá vált. Merthogy ez a tíz év bizonyította be, hogy a sportszergyártók fantáziája gyakorlatilag végtelen. Nem túlzás őrültnek aposztrofálni ezt az évtizedet.

Ha csak a formát nézzük, akkor abban igazából nem volt semmi olyan, ami ne illene bele egy evolúciós folyamatba. Ekkoriban a „minél bővebb, annál jobb” elvet követték a gyártók. A mezek anyaga is meglehetősen egységes volt ránézésre, rend szerint valami kellemesen fényes, csillogó felület rajzolódott ki. Azonban ami a dizájnt illeti, arra nem igazán vannak szavak. Kicsit úgy érezhetjük magunkat, ha e tíz esztendő mezkölteményeit vesszük szemügyre, mintha egy alternatív valóságot szemlélnénk. Olyan színek, mintázatok jelentek meg ugyanis válogatottak és klubcsapatok mezeiben, amelyek nem csak indokolatlanok, de sok esetben kifejezetten ízléstelenek is voltak. Biztosan soka emlékeznek még az apró termetű mexikói kapusra, Jorge Camposra, de aki esetlen nem, az is gyorsan keressen rá az interneten. Megéri! Azért is, mert stílusában egy extravagáns hálóőr volt – képzeljék el, ahogy 165 centiméterével ugrált a kapufák között –, de azért is, mert az ő mezkölteményei adják vissza talán leginkább a ’90-es évek őrületét. De persze akadtak még gyöngyszemek, méghozzá tömegével.

A VFL Bochum 1996-os szerelése jó példa arra, hogy mi zajlott a '90-es években...

 

Új évezred, új remények. Gondolhatták az ocsmánytól a különlegesig tartó skálához szokott szemek, és bizony a 2000-es évek végre elhozták a konszolidációt. Egyre letisztultabb mezeket kezdtek hordani a futballisták, és a korábbi bő, sok esetben inkább már buggyos fazon egyre kezdett összemenni. Persze itt is sikerült átesni néha a ló túloldalára, de egy-két évnyi félresiklás után lassan kialakult a mezek mai formája.

Kamerun 2004-es meze bizonyítja, nincs olyan, hogy túl szűk...

 

Manapság már ott tartunk, hogy egy mez esetében a kinézet, a megjelenés már csak egy-egy elem a rengeteg tényező közül, amely a készítéskor fontos lehet. Ma már hosszú hónapokat töltenek azzal a gyártók, hogy megalkossák a megfelelő anyagot. Fontos, hogy „lélegezzen” az a ruhadarab, és az sem elhanyagolható, hogy pár csepp víztől ne váljon féltégla súlyúvá. Az áramvonalasság is kezd előtérbe kerülni – hiszen nehogy ezen múljon egy-egy sprintnél, hogy utoléri-e viselője az ellenfelét.

Se nem szűk, se nem bő, nem is csicsás és nem is üres: ilyen a mai kor futballmeze

Ha végignézünk a jelen futballmezein, nem nagyon kell azon csodálkoznunk, hogy azokat már szívesen veszik fel a szurkolók akár a hétköznapok során is. Kényelmesek, dekoratívak, és bár az áruk talán magasabb, mint a bolhapiacon beszerzett pólóké, de az ember meg tudja mutatni, kiért is dobog a szíve. Mert abban biztosak lehetünk, hogy hiába keres vele egy-egy klub euromilliókat, ha újonnan igazolt sztárja nevével ellátott mezeket piacra dobja, a drukkernek most is ugyanaz a fontos, ha egy mezre pillant, mint évtizedekkel ezelőtt: A kedvenceim ebben játszanak!

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu