Futballhistóriák, VII. rész – Real Madrid

Kevés olyan futballcsapat akad szerte a nagyvilágban, amely kapcsán szinte teljességgel kizárt, hogy semleges érzéseket társítson hozzá az ember. A Real Madrid azonban egy ilyen klub, hiszen biztosra lehet venni, hogy tíz megkérdezettből legalább kilenc vagy imádja, vagy gyűlöli a királyi gárdát.

Amit azonban a hithű Real-utálók sem tagadhatnak, az az, hogy a blancók a futballtörténelem egyik, ha nem épp legnagyobb alakulata. Hiszen hány olyan egyesület van, amely 33 bajnoki címmel, és 13 BEK, illetve BL elsőséggel büszkélkedhet? Segítünk: egy sem! Igaz ugyan, hogy akad pár olyan klubcsapat, amely többször nyerte meg saját nemzete bajnokságát, mint a Real Madrid a spanyol pontvadászatot, azonban ilyen sok BEK illetve BL győzelemmel senki sem büszkélkedhet. Az igazat megvallva még csak a közelében sem jár másik együttes. Nade, honnan is indult a sikersztori?

A Real Madrid együtteséről készült első fotók egyike, valamikor az 1900-as évek legelején

Érdekes a kezdet, ugyanis jópár évnek, és néhány átszervezésnek, szétválásnak kellett követnie egymást, hogy végül megszülessen a Real 1902-ben. Bár, igazából még akkor sem Real Madridról beszélhettünk. Az egész történet még az 1800-s évek végén kezdődött, amikor is jónéhány madridi egyetemista, akik korábban Angliában tanulva ismerkedtek meg a sportággal elhatározta, hogy megalapítja a spanyol főváros első futballcsapatát. Az 1897-ben életre kelő Football Club Sky nem volt túl hosszú életű, hogy a századfordulón máris kettévált az egyesült. Az újonnan létrejövő New Foot-Ball de Madrid és a Club Espanol de Madrid vígan kezdhette élni életét, azonban a Club Espanol de Madrid tagjai két évvel később újabb átszervezésbe vágták a fejszéjüket, és 1902 márciusának végén megalapították a Madrid Football Clubot. Ez pedig, bár ha nevében még nem is tűnt úgy, de már maga volt a Rela.

Az alapítók angliai múltja több tekintetben is megmutatkozott az újonnan alakult csapatnál. Egyrészt a színválasztást a kor egyik meghatározó brit csapata, a London Corinthias ihlette, másrészt pedig az edzői feladatokat is egy angol úriemberre, bizonyos Arthur Johnsonra bízták. Persze ezen olyan nagyon nem is kell csodálkozni, hiszen az 1900-as évek elején a foci egyet jelentett a szigetországgal. Az első évek akár különösebb események nélkül is telhettek volna, azonban már a klub első hónapjaiban olyan dolog történt, ami aztán évszázados hagyományt teremtett. Merthogy a újdonsült klubvezetők gondoltak egy merészet, és engedélyt kértek a királyi udvartól, hogy ha már úgyis épp közeledett XIII. Alfonz király koronázási ünnepsége, ennek tiszteletére szerettek volna egy futballtornát rendezni. Az engedélyt meg is kapták, és Concurso Madrid néven meg is rendezték a viadalt. Ha esetleg ebből még nem tudná valaki – nem ostorozunk érte senkit –, ez a „kupa” később Copa del Rey-ként vált világhírűvé. Igen, a spanyolok híres Király-kupáját a Real Madrid találta ki, és valósította meg. És ha már egy ilyen jó ötlete támadt a klubnak, igyekezett méltó házigazda lenni, és megnyerni a kupát. Ez első két nekifutásra ugyan még nem jött össze, de a fokozatosság már érezhető volt. Az első év bronzérme után egy ezüst következett, és úgy tűnik, nem csak a magyar, de a spanyol igazság is három, 1905-ben ugyan, a harmadik kiírást már a Madrid nyerte meg. Ebbe pedig annyira bele is jött, hogy meg sem állt zsinórban négy kupasikerig.

Santiago Bernabéu először játékosként, aztán titkárként segítette a Realt, végül a klubtörténelem legnagyobb elnöke lett belőle

Ezt egy valamivel csendesebb, főként az építkezésről szóló időszak követte. Az 1910-es évek két legjelentősebb eseménye az O’Donnell stadionba való átköltözés, és egy nagyon fiatal, mindössze 17 esztendős játékos, Santiago Bernabéu bemutatkozása volt – igaz utóbbi jelentőségét csak jóval később mérhettük fel. Mindenesetre ebben az évtizedben egy komoly futballsiker jutott a szurkolóknak, 1917-ben ugyanis sikerült ismét megnyernie a gárdának a Kupát.

Bármilyen trófeát innentől kezdve egészen 22 éven át nem sikerült nyernie az együttesnek, igaz a klub talán legfontosabb eseménye mégis erre az időszakra esett. XIII. Alfonz király ugyanis 1920-ban úgy döntött, hogy engedélyei az együttesnek a királyi név használatát, és azt is, hogy a korona megjelenjen az egyesület címerében. Ekkor a klub fel is vette a Real Madrid FC nevet, ekkor vált tehát ténylegesen „királyivá” a gárda.

Mondjuk érdekes, hogy egy királyi alakult kicsit olyan volt, mint akinek még otthona sincs, a ’20-as évekre ugyanis több költözködés is jutott. Az O’Donnellből előbb a Ciudad Lienalba, majd nem sokkal később, 1924-ben a Chamartin stadionba tette át székhelyét a Madrid. Ez azonban már végre fix megoldást kínált, a csapat hazai pályájának helyszíne ugyanis azóta is változatlan, még ha név és a forma később azért többször is változott. Az új otthon megünneplésének megadta a módját az együttes, ugyanis a nyitó mérkőzésre a Newcastle Unitedet hívta meg – és verte meg 3-2-re, jó 8000 néző előtt, ami abban a korban egészen kimagasló adatnak számított.

A Real által ma is használt Bernabéu Stadion elődje, a Chamartin

Az új otthon pedig épp jókor jött, 1928-ban ugyanis útjára indult az első spanyol labdarúgó bajnokság is. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy rögtön az első szezonja „aranyos” legyen a Realnak, ugyanis a tíz csapatot felvonultató mezőnyben egészen a pontvadászat utolsó fordulójáig az első helyen állt. A záró körben azonban az Athletic Bilbao ellen vereséget szenvedett a gárda, ezt a botlást pedig kihasználta a Barcelona, és akkor előzött be, amikor már nem volt mód a javításra. Az eddigre a labdarúgástól már visszavonuló Bernabéu látta el a csapat titkári teendőit, és nem is nagyon lacafacázott, minden erejével azon volt, hogy megerősítse a keretet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mintsem a kor egyik legjobb kapusának, Ricardo Zamorának a leigazolása. Az érte fizetett 150 ezer peseta hatalmas összegnek számított a korabeli piachoz viszonyítva. De a megtérülési ráta nagyon magas lett, vele ugyanis elindult a klub első igazi sikerkorszaka.

Ricardo Zamora, az együttes első igazán komoly igazolása volt

Azt se felejtsük el azonban, hogy e sikerkorszak elindításában egy kis magyar segítség is akadt, ugyanis amikor elkezdődött az 1931-32-es bajnoki évad – amely a Real első bajnoki címével zárult –, az együttest Hertzka Lipót vezette a kispadról. Vele pedig ebben az szezonban legyőzhetetlenek lettek a királyiak. Nem csak átvitt értelemben, hanem ténylegesen is, veretlenül lett ugyanis bajnok az együttes, úgy, hogy az egész bajnokság során csupán 15 gólt kapott. Hertzka ennek ellenére a szezon végén távozott a klubtól, de a helyette az edzői feladatokat átvevő brit, Robert Firth szépen vitte tovább a megkezdett munkát, hiszen a Barcelona után a második csapat lett Spanyolországban a Real, aki meg tudta védeni bajnoki elsőségét. Igaz, hogy 1394-ben már „csak” az ezüstérem jött össze, de vigasztalásnak tökéletes volt, hogy 1917 után ismét sikerült elhódítania a Realnak a Király-kupát. Ezt egy „nyeretlen” szezon követte, és 1936-ban már azt is lehetett tudni, hogy Zamora a szezon végén vissza fog vonulni. A korábbi sikerszéria elsőszámú letéteményesének búcsúja pedig csodásan sikerült, hiszen utolsó profi mérkőzésén ismét kupát nyert a Reallal.

A ’30-as évek második fele aztán sokmindenről szólt Spanyolországban, csak épp a sportról nem, ’36-ban ugyanis kirobbant a polgárháború, így évekre leállt a sportélet is. A „pauza” minden szempontból megviselte az egyesületet, igaz ezt akkoriban gyakorlatilag az összes spanyol sportklub elmondhatta magáról. A Real azonban nem csak azért járt rosszul, mert gyakorlatilag újra kellett építenie magát, hanem azért is, mert a stadionjával is ezt kellett tennie. A háború során ugyanis lerombolták a Chamartint, így amikor 1945-ben a klub elnökévé választották Santiago Bernabéut, a fiatal sportvezető előtt bizony nem kevés munka állt. Ő azonban nem az a típus volt, aki megfutamodott volna a kihívásoktól, inkább nekiállt a munkának. A ’40-es évek, az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő módon nem a fényes sportsikerekről szóltak, de cserébe megalapoztak egy jóval fényesebb jövőt.

Bernabéu vezetésével két év alatt sikerült felépíteni az új stadiont, mellette pedig az egyesület edzőközpontját is modernizálták Madridban. Amikor az infrastruktúra már adott volt, Bernabéu nekilátott a szakmai építkezésnek is, és elkezdett egy olyan koncepciót kialakítani, ami gyakorlatilag azóta is jellemzi Spanyolország, és az egész világ egyik legnagyobb klubját. Bernabéu ugyanis úgy kalkulált, hogy néhány külföldi világsztár köré kell építeni a mindenkori Realt. Az átmeneti időszakban ráadásul azért két kupasiker is összejött hazai fronton, így igazából nemhogy senkit nem bőszített fel az építkezés közbeni viszonylagos sikertelenség, de sokkal inkább egy emberként állt mindenki a klubvezető mögött, aki nagyon határozott karakterrel állította a sikerek irányába a Real Madridot.

A később igazi legendává váló elnök az ötvenes évek közepén tudta megszerezni az első olyan labdarúgót a csapatba, aki karakterében és képességeit illetően is igazi vezérnek való volt. Alfredo Di Stéfano ráadásul igazából egy véletlennek köszönhetően került Madridba. Ha ugyanis 1953-ban a Real nem játszik egy barátságos meccset a kolumbiai Millonarios csapata ellen, és nem lő nekik gólt Di Stéfano, talán nem is tudták volna, hogy ki is az az argentin futballista. A sportban viszont nincs feltételes mód. A fenti események megtörténtek, Di Stéfano Madridba költözött, ezzel pedig el is kezdődött a klub menetelése, amelynek során a következő évtizedben hazai és nemzetközi fronton is a verhetetlenség mítosza kezdett kialakulni.

Alfredo Di Stéfano összesen öt BEK-serleget nyert a csapat vezéreként

Edzők tekintetében ekkoriban nem igazán volt meg az állandóság, hiszen ’53-tól kezdve egészen 1960-ig hat különböző szakvezető dirigálta a királyi gárdát – bár még így is, nem csak a trénerek, de a sikerek is egymást követték. Di Stéfano érkezésével 1954-ben például rögtön össze is jött, a legutóbb több mint húsz évvel azt megelőzően átélt bajnoki siker. Az aranyban pedig nagy szerepe volt az argentin klasszisnak, hiszen 27 gólt termelt első realos szezonjában. Egy évvel később a duplázás is megvolt, közben pedig egyre-másra igazolta a jobbnál jobb futballistákat az egyesület.

Az 1955-ös év az európai labdarúgás szempontjából is jelentőségteljes volt, hiszen ebben az esztendőben indult útjára első alkalommal a Bajnokcsapatok Európa-kupája. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy ebben óriási szerepe volt Santiago Bernabéunak is. Bár a nemzetközi sorozat alapötlete Sebes Gusztávtól származott, a madridiak elnöke volt az, aki kidolgozta a BEK pontos tervét, és bár nemzetközi szövetség indította útjára a sorozatot, azt igazából sokan Bernabéuhoz kapcsolják ma is. Mindenesetre remek alkalmat kínált arra a BEK, hogy Európa nagy csapatai ellen is megmutathassa a Real nagyságát. Meg is mutatta. Az első kiírást ugyanis rögtön megnyerte, ezzel pedig örök időkre beírta magát az egyetemes futball történetébe. Pontosítanunk kell azonban: ezzel is! Merthogy milyen is, amikor egy üzlet beindul? A Real annyira ráérzett a siker ízére, hogy a BL elődjének első öt kiírásában senkinek sem hagyott esélyt, 1960-ig bezárólag az összes BEK-et megnyerte.

Persze úgy nem is volt olyan nehéz mindez, hogy idő közben tényleg egy igazi világválogatott verbuválódott össze, az idő közben a klubelnök nevét felvevő, 1957 óta tehát már Bernabéu Stadionban. A Real 1958-ra már úgy festett, hogy minden idők talán legfélelmetesebb támadó ötöse játszott hófehérben. A Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás, Gento névsor láttán világszerte csak csettinteni tudtak.

A valaha volt egyik legjobb támadó ötös, Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento

Puskás Ferenc első szezonja, az 1958/59-es évad még főként az ismerekedés jegyében telt, hogy aztán a következő évben bizonyítsa, hogy vele lett kész a Bernabéu által megálmodott koncepció. Puskás második madridi szezonjában ugyanis egészen elképesztő statisztikát produkált, 36 tétmérkőzésen összesen 48 gólt szerzett! Természetesen 26 bajnoki találatával gólkirály lett, és bár ebben a szezonban csak ezüstérem jutott a Madridnak a hazai pontvadászatban, de a BEK finálé mindenért kárpótolta a szurkolókat. Merthogy a Frankfurt elleni döntőt mind a mai napig úgy szokták emlegetni, minden idők egyik, ha nem legjobb meccse. A Real 7-3-ra verte meg a német gárdát, és a zsinórban elhódított ötödik BEK-serleg mellett az is kiderült, hogy a Di Stéfano–Puskás duó valószínűleg minden idők legfélelmetesebb párosa volt. Merthogy az argentin sztár 3, míg a száguldó őrnagy 4 gólt rámolt be az ellenfél kapujába. Puskás mesternégyese egyébként a mai napig csúcs a BEK és a BL-finálék kapcsán.

1960-ban ezzel a csapattal nyerte meg ötödik BEK-trófeáját a Real

A verhetetlennek tűnő Real Madrid ebben az esztendőben újabb edzőt „kapott”, Miguel Munoz viszont már nem amolyan ideiglenes megoldás lett, hiszen 1960-tól kezdve 14 éven át irányíthatta a csapatot. Érdekesen indult realos munkája, hiszen az öt BEK-győzelem után nagy csalódás volt, hogy 1961-ben nem sikerült még a döntőbe sem bejutnia az együttesnek, és igaz ugyan, hogy a bajnokságban sorra nyerte az együttes az aranyakat, nemzetközi porondon nem sikerült visszatalálni a siker útjára. Amikor 1963-ban sem jött össze a hatodik BEK-elsőség, a klubvezetés azzal bízta meg Munozt, hogy kezdje el átalakítani, fiatalítani a csapatot. Bár Di Stéfano és Puskás még ekkor is világklasszis volt, azonban már mind a ketten közelebb jártak a 40-hez, mint a 30-hoz. Az argentin legenda, miután kimaradt a csapatból, inkább el is igazolt az Espanyolhoz, Puskás azonban maradt. A spanyolok által csak Panchonak becézett ballábas zseni pedig bebizonyította, hogy életkor ide vagy oda, még mindig a legnagyobbak közé való: 1964-ben is gólkirályi címet szerzett – ez pedig már a negyedik volt neki a spanyol élvonalban.

A blancók történetének legeredményesebb edzője, Miguel Munoz

A csapat átalakítása mindenesetre nagyon szépen haladt, hiszen a bajnokságban a 60-as években összesen 8 aranyérmet zsebelt be az együttes, sőt, 1966-ban a BEK-ben is meglett a hőn áhított hatodik siker. Ha ez nem lett volna elég, Munoz 1974-ig tartó regnálása alatt még három Király-kupa elsőség is a vitrinbe került, így a klubtörténet mindmáig legtovább dolgozó szakvezetője egyben a legeredményesebb is lett, 14 év alatt 15 trófeát halmozott fel.

A 70-es évek egy kicsit visszafogottabb mederben teltek el – már ha a tíz év alatt bezsebelt 5 bajnoki cím és két kupasiker így értelmezhető –, azonban az évtized vége egy szomorú eseményt hozott magával. A klubot felvirágoztató, a világ egyik leghatalmasabb klubjává tevő Santiago Bernabéu elhunyt. Sokmindent elmond arról, hogy milyen tisztelet övezte a vezetőt az, hogy mivel halála épp az Argentínában zajló világbajnokság alatt következett be, a vb szervezői úgy határoztak, három napos gyásszünetet iktat a programba.

Amikor az 1980-as évekbe léptünk, új aranygeneráció kezdett felnőni Madridban. A korábbi rendszertől némileg különböző módon, ekkoriban a csapat a saját nevelésű játékosaira alapozott. Mondjuk volt is muníció bőven ebben a generációban. Elég, ha csak Emilio Butragueno és José Antonio Camacho nevét említjük. Köréjük építették az új Realt, és a befektetett munkának meg is lett az eredménye. Az évtized közepéhez érve a blancok ismét egyeduralomra törtek a spanyol bajnokságban, ’86-tól kezdve zsinórban ötször végeztek az első helyen. Ez a korosztály Butraguenoval az élen 1995-ig bezárólag 14 trófeát kaparintott meg. A fél tucatnyi bajnoki arany mellett két Király-kupát, négy spanyol szuperkupát és két UEFA Kupát is nyert a Real. E bő ívtized legeredményesebb edzője a csapat korábbi kiváló játékosa, Luis Molowny volt, az ő irányításával sikerült besöpörni a két nemzetközi elsőséget is.

Emilio Butragueno a '80-as, '90-es évek legendás alakja volt

És 1994-ben, még Butragueno idejében feltűnt egy fiatal kissrác a Real felnőtt csapatában, egy bizonyos Raúl González. És ekkor ugyan még nem lehetett tudni, de méltó utódja lett Butraguenonak, hiszen pár év múlva már az ő vezérletével jutott fel a csapat ismét Európa tetejére. Ehhez azonban kellett egy kiváló német tréner, Jupp Hynckes is. Az 1997-ben a csapathoz érkező edző fő feladata nem titkoltan az volt, hogy a Bajnokok Ligájában végre ismét vezesse el a legvégéig a csapatot. Ezt a feladatot pedig maradéktalanul teljesítette is! Bár a bajnokságban ebben a szezonban nem jött össze az arany, a BL-ben egészen a döntőig menetelt a csapat, ahol aztán a Juventus ellen sikerült 1-0-ra nyerni. Ekkor olyan világsztárok játszottak a Realban, mint Fernando Hierro, Clarence Seedorf, Fernando Redondo, Roberto Carlos, Christian Karembeu, Raúl vagy Predrag Mijatovics. És a ’98-as siker után már nem sok választotta el attól a klubot, hogy elérkezzen az idő, ami után ráragadt a csapatra a „galaktikusok” jelző.

Raúl González szinte az egész pályafutását Madridban töltötte, 550 Real-meccsen összesen 330 gólt jegyzett

Miután Vicente del Bosque edző vezetésével 2000-ben újabb BL-t nyert a csapat, nyáron elég nagy meglepetést okozott, hogy új elnököt választott a klub, Florentino Pérez személyében. Pérez „választási ígérete” az adósságrendezés mellett az volt, hogy a kor talán legnagyobb sztárját, az ősi rivális Barcelonát erősítő Luis Fogót Madridba csábítja. És az újdonsült klubvezető be is tartotta amit ígért, ezzel pedig elindított egy olyan spirált, amelynek a vége tervei szerint egy valódi világválogatott összeállítása volt. És remekül haladt is ezen az úton, ezzel visszanyúlva a Santiago Bernabéu által évtizedekkel korábban megálmodott koncepcióhoz. Rövid idő leforgása alatt olyan klasszisok szerződtek Madridba Figo mellett, mint Zinedine Zidane, Ronaldo vagy David Beckham. Azonban a galaktikus éra nem volt nagyon hosszú életű, még úgy sem, hogy Del Bosque-val a padon félelmetes csapat volt ez a Real. Jött azonban 2003, a sikeredző távozott a csapat éléről, innentől kezdve pedig három éven át semmit sem tudott nyerni a Real. Igazság szerint innentől jó tíz éven át nem elsősorban a Realról szólt a spanyol és az európai foci. Egy-egy bajnoki cím, egy spanyol szuperkupa azért „becsúszott” az ajtón, de igazából Carlo Ancelotti érkezése a kispadra hozta el az újabb zajos sikert. Az olasz mesterrel sikerült ugyanis ismét nagyot alkotnia nemzetközi porondon a csapatnak, 2014-ben ugyanis újabb BL-győzelemmel gazdagodott a klub. Sőt, az Európai szuperkupát és a klub vb-t is megnyerte a Real, a következő év viszont csalódás volt, így újabb edzőváltás következett. Rafa Benítez azonban nem volt hosszú életű Real-edzőként, még egy teljes szezont sem húzott ki. Utólag persze minden szurkoló úgy gondol erre: hála Istennek!

Florentino Pérez és négy nagy igazolása, akikkel galaktikussá vált a Real

Merthogy a szezon közben Zinedine Zidane vette át tőle a csapatot, első körben csak ideiglenesen. Vele pedig a következő két és fél évben olyat tett az együttes, amit csak a Di Stéfano, Puskás féle gárdához lehet hasonlítani. A francia beugrása ugyanis 2016-ban Bajnokok Ligája sikert eredményezett, amit aztán további kettő követett 2017-ben és ’18-ban. Ezt Zidane két UEFA szuperkupával, két klubvilágbajnoki címmel, egy bajnoki és egy spanyol szuperkupa arannyal bolondította meg, hogy aztán zsinórban harmadik megnyert BL döntője után önként álljon fel a kispadról, mondván, a csúcson kell abbahagyni…

A csapat eddigi utolsó nagy sikere, a 2018-as BL-győzelem

Egy év telt csak el azóta, egy sikertelen év. Most pedig ott tartunk, hogy a valaha volt egyik legsikeresebb Real-edző, Zidane újból elvállata a csapat irányítását. Jelentős változásokat eszközölt a keretben a nyáron, így mindenki kíváncsian várja, hogy vajon folytatni tudja-e a bő egy éve, kicsit kurtán, furcsán lezárt sikerszériát.

Akárhogyan is alakul azonban a Real sorsa Zidane vezetésével, az már mit sem változtat azon, hogy a királyiak a világ talán legnagyobbjai…

 

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu