Futballhistóriák, IV. rész – Bayern München

A huszadik század nyitánya sokminden miatt emlékezetes maradt az utókor számára. Épp 1900-at írtunk például akkor, amikor az Amerikában élő indiánokat teljes körű polgárjogokkal ruházták fel, és a magyar történelemnek is fontos pillanata volt ez az év, hiszen az Osztrák-magyar Monarchiában a forintot, mint hivatalos fizetőeszközt ekkor váltotta fel a korona.

 

Franz John, a Bayern megalapítója

Németországban, egészen pontosan Münchenben azonban egész más miatt fognak még nagyon sokáig jó szívvel megemlékezni az 1900-as évről. Ekkor, február 27-án alakult meg ugyanis az azóta Németország legnagyobb klubjává növő FC Bayern München. Pedig, ha a Männerturnverein München 1879 (MTV München) nevű korabeli tornaklub tagsága egy kicsit is rugalmasabb lett volna, ma lehet nem is beszélhetnék a bőrnadrágosokról. Történt ugyanis, hogy 1900 februárjában, az MTV futballistái felvetették a klub ülésén, hogy szeretnének csatlakozni a Délnémet bajnoksághoz. Nem volt ez olyan nagy igény részükről, egyszerűen csak szerettek volna rangosabb meccseken edződni, szerettek volna a fejlődés útjára lépni. A klub többi szakosztálya azonban lesöpörte az asztalról a felvetést, mire egy bizonyos Franz John szólalt fel a futballisták nevében. Kicsinyesnek nevezte az egyesület hozzáállását a kérdéshez, és kijelentette, hogy nincs más lehetőségük, ki kell lépniük a tornászok árnyékából. Ha komolyan vehető futballcsapatot akarnak, akkor alakítaniuk kell egyet.

A labdarúgók azon melegében átvonultak egy étterembe, ahol rögvest hivatalos ülést tartottak. Ezen közfelkiáltással alakították meg saját csapatukat, ezzel szakítva meg a kapcsolatot az MTV-vel. Az új együttes neve, amelynek Franz John lett az első elnöke, Münchner Fußball-Club „Bayern” lett. Nem sokat teketóriázott a 18 alapító tag, hiszen márciusban máris lejátszotta első mérkőzését a Bayern, amely jelzésértékű is lehetett, hogy talán ezt érdemes komolyan csinálni, 5-2-re legyőzte ugyanis az 1. Münchner FC 1896-ot. Innentől kezdve pedig sorra jöttek a meccsek és a győzelmek is, még szinte nem is nagyon tudott róla mindenki Münchenben, hogy van egy új futballcsapat, de máris a Bayern lett a város legerősebb gárdája. Az első vereség mondjuk igaz, hogy elég nagyra sikeredett – Prágában kapott a gárda egy nyolcast DFC Pragtól –, de ez sem szegte kedvét, az ekkor még kék-fehérben játszó alakulatnak. Még egy év sem telt az alapítás óta, máris igyekezett erősödni a Bayern. Annyi új játékost sikerült szereznie, hogy 1900 decemberére már egy második számú csapatot is ki tudott állítani, de már ezt megelőzően életre hívta ifjúsági osztályát is.

Ebben az időben hívták életre a Müncheni Városi Bajnokságot is, amely nem csak rendszeres tétmeccseket biztosított, de sikereket is. Bár eleinte nem voltak még hivatalosak ezek a találkozók, és maga a bajnokság sem, a feljegyzések szerint már 1902-ben, majd egy évre rá is aranyérmet szerzett a Bayern. A máig híres, hírhedt városi derbi, a Bayern München–TSV 1860 München összecsapások sorában a legelsőt is ekkoriban, 1902 szeptemberében rendezték meg. És bár az 1860 München nagyobb hagyományokkal rendelkezett, és később évekig óriási csatákat vívott egymással a két gárda, a debütálás a fiatalabb csapatnak sikerült jobban, Franz John klubja nyert 3-0-ra.

Willem Hesselink a csapat sztárja volt az első években

A klubalapító elnök aztán 1903-ban átadta helyét Dr. Willem Frederik Hesselinknek. Hesselink ezzel egyszerre lett elnök, edző és játékos is. Az, hogy főszerepet vállalt a klub életében – vagy főszerepet szántak neki – nem volt véletlen, hiszen ekkoriban egyértelműen a Bayern legnagyobb neve volt. Ő volt a csapat első igazi edzője, de persze e feladatot a játék mellett végezte. Érdekes élettörténet egyébként Hesselinké. Még a századforduló előtt ő alapította meg hazájában az SBV Vitesse Arhem együttesét, amellyel kétszer is holland bajnoki ezüstérmet szerzett, majd Den Haagba igazolva már az arany is összejött neki, mindjárt kétszer is. Ezt követően szerződött a Bayern kötelékébe, ahol a csapat húzóembere lett. Olyan egyéniség volt, akire a fiatalok fel tudtak nézni pályán nyújtott teljesítménye és emberi értékei miatt is. Egészen 1906-ig elnökölte a bajor csapatot, de 1905-ben a holland válogatottban is bemutatkozhatott. Nem is akárhogy, hiszen a Belgium ellen 4-0-ra megnyert meccsen az első gólt ő szerezte. Ezzel egyébként ő lett a Bayern első válogatott futballistája is. Miután 1906-ban távozott Münchenből, két évig nem a labdarúgás jelentette számára az életet, azonban 1908-ban visszatért első klubjához, és 1919-ben a Vitesseből is vonult vissza. Később edzősködött is az általa alapított együttesnél, sőt, még pénztárosa, valamint elnöke is volt. Miután felhagyott a futballal, eredeti szakmáját kezdte űzni, és kémikusként doktori címet is szerzett. A korabeli feljegyzések arról tanúskodnak, hogy ilyen minőségében több bűnügy felderítésében is aktív szerepet játszott…

A Bayern pedig Hesselink vezetésével egyre jobban muzsikált. A müncheni városi vetélkedés pedig lassan ki is bővült, és már a város környéki csapatok is csatlakozhattak ahhoz. Így a Bayern is egyre erősebb riválisokkal mérkőzhetett meg. Közben pedig elérkezett az első nagy szervezeti átszervezés is. Különböző érdekek mentén ugyanis 1906-ban a Bayern és egy másik müncheni klub (Münchener Sport-Club) egyesült. Bár az új egyesület gerincét a Bayern képezte, mégis hozott magával változásokat a fúzió. Az addig használt kék-fehér színösszeállítást például vörös-fehérre cserélték. Innen ered az együttes egyik beceneve, a „die Roten” is, mivel innentől rendszeresen vörös nadrágban futottak ki a gyepre a játékosok.

Közeledve a csapat első évtizedének végéhez jött egy nagy lépés a naggyá válás felé, 1907-ben a Leopold Strassén lévő sportpályára tehette át székhelyét a csapat. Ez azért volt nagy szó, mert München egy igen előkelő része lett az együttes új otthona, a korábbi, nem túl frekventált Clemen strassebeli helyszín után. Ezzel párhuzamosan pedig eredmények terén is folyamatos volt a javulás. Túllépve a városi megmérettetéseken, 1910-re már a bajor bajnokságban szerepelt az együttes, amely ekkor, majd egy évre rá is megnyerte azt. Sőt, 1911-ben rekordmérleggel, hiszen 16 győzelem mellett csupán 1-1 döntetlen és vereség csúfította el a statisztikát. Ekkor a klub, az utánpótlás gárdákat is számításba véve összesen 16 csapattal rendelkezett. Bár attól még távolt a Bayern, hogy Németország legjobb csapati között emlegessék, de Max Gablonsky személyében már megvolt az első olyan német játékosa, aki pályára lépett a Nationalelfben is. Gablonsky még az olimpiára is eljutott 1912-ben – igaz nem, mint futballista, hanem, mint a német 4x100 méteres síkfutó csapat tagja. A gyorsasága tehát nyilván átlag feletti volt, nem is csoda, hogy 1922-ig bezárólag 500-nál is több mérkőzésen öltötte magára a Bayern mezét.

Egy 1910-es csapatkép, balról a harmadik játékos Max Gablonsky, a Bayern első német válogatott játékosa

Az I. Világháború során nagy veszteségeket szenvedett el a német sportélet is, így a háború lezárása után komoly munka várt Kurt Landauer klubelnökre. Újjá kellett szerveznie a klubéletet, a csapat pályáját is helyre kellett állítani, és menet közben folyamatosan változott az egyesület összetétele is. Több kisebb klub csatlakozott, majd később mégis kivált a Bayernből. Ez azonban nem szegte kedvét Landauernek, aki erőteljesen támaszkodva a fiatal, helyi nevelésű futballistákra – a szakmai munkát megerősítve egy jónevű brit edzővel, William Townleyval – szép lassan ismét elérte, hogy a csapat, mint München elsőszámú gárdája legyen ott a köztudatban. Az építkezés pedig szépen haladt is, hiszen a dél-bajor sikerek után 1923-ban az együttes megnyerte a dél-német bajnokságot is.

Tudni kell, hogy ekkoriban még nem volt egységes német bajnokság, a labdarúgó versenyrendszer területi alapon szerveződött. Éppen ezért a amikor a ’20-as években az észak- és dél-bajor bajnokságokat összevonták, már az is nagy előrelépés volt azon csapatok számára, amelyek szerettek volna tovább fejlődni. Nem telt sok időbe, és a nagy északi riválisokat, a Greuther Fürthöt és a Nürnberget is sikerült túlnőnie a bőrnadrágosoknak, akik huszonöt éves fennállásuk alkalmával nagy sportdiplomáciai sikert értek el. Sikerült megegyezniük a városi rivális TSV 1860 Münchennel, hogy használhassák a Grünwalder Stadiont – amely aztán majd ötven éven át volt a két nagy bajor gárda otthona.

Régen nagy csatákat élt meg a Grünwalder Stadion, ma már utánpótlás labdarúgók használják

A Bayern életében 1926 egy komoly áttörést hozott, ugyanis a Dél-német bajnoki cím elhódításával, a klub történetében első alkalommal kvalifikálta magár a gárda az országos bajnokságba. Ez ekkor még kuparendszerben zajló viadal volt, és az első nekifutás nem is volt túl lendületes, az első körben véget ért a sorozat a münchenieknek. Azonban az egyesület fejlődése szempontjából nagyon is fontos volt ez mérföldkő. Nem véletlen, hogy két évvel később a klub saját irodát nyitott Münchenben, több tucatnyi dolgozóval. Szükség is volt a nagy személyi állományra, hiszen eddigre már 1600-nál is több tagja volt az egyesületnek. Kinézetre tehát egyre profibb lett a gárda, ez pedig szükségszerűen hozta magával a profizmust a pályán is. Az 1931/32-es szezonban jött el a Bayer legnagyobb pillanata. A Dél-bajor első, és a Dél-német második helynek köszönhetően ismét az országos bajnokságban találta magát a gárda, ott pedig nagy menetelésbe kezdett. A Minerva 93 Berlin, a PSV Chemnitz és a 1. FC Nürnberg kiejtésével bejutott az országos sorozat fináléjába, és ha már ott volt, a Frankfurt ellen 2-0-ra nyerve szerezte meg az aranyat! Ez lett tehát a Bayern München első bajnoki elsősége. Ráadásul nem kis bravúrral jött ez össze, ugyanis mindenki a Frankfurtot tartotta a döntő esélyesének.

Ahogy teltek azonban az évek, nem nagyon jöttek az újabb országra szóló sikerek. Miután Németország fasiszta uralom alá került, kimondva-komondatlanul a Bayern lett a „Zsidó klub”, egyáltalán nem volt tehát könnyű dolga a csapatnak. Edzők, klubelnökök adták egymásnak a kilincset, de a nagy sikereknek még csak a közelébe sem került az egyesület. Amikor pedig 1943-ban, München bombázása során a Grünwalder Stadiont is támadás érte, és jó ideig elveszítette otthonát a csapat, elkezdődött egy olyan másfél évtizedes lejtmenet, amit senkinek sem kíván az ember.

A regionális bajnokságokban is csupán a középmezőny jelentette a csúcsot, sőt, 1955-ben még az is bekövetkezett, amire gondolni sem mert senki: A Dél-német liga másodosztályába zuhant a Bayern. Szerencsére a kisiklás csak egy évig tartott, ráadásul 1957-ben újabb életjelet adott magáról a csapat. Óriási meglepetésre megnyerte ugyanis a Német Kupa elődjének számító Tischemmarpokalt. Elkezdtek javulni az eredmények is, a bajnokságban már az élmezőnyben lehetett számolni a bajorokkal. Sőt, 1963-ban a nemzetközi porondon is eljött a bemutatkozás ideje. A Vásárvárosok Kupájában a negyeddöntőig jutott a csapat.

Ez az év azonban más miatt lett híres – vagy sokkal inkább hírhedt. Németországban ugyanis ebben az esztendőben szerveződött újra az országos bajnokság (egész pontosan a kettéosztottság miatta Nyugatnémet bajnokság), amelybe azonban a szövetség a Bayernt nem hívta meg. Akkoriban nagyon nagy volt a felháborodás, a Bayernnél ugyanis meg voltak győződve arról, hogy a városi rivális 1860 München intézte úgy, hogy ők kimaradjanak a jóból. Azonban hiába tiltakoztak, a döntés megmásíthatatlan volt. Az amatőr ligának számító másodosztályból kellett újraindulni az együttesnek. Ezt egy sztárigazolással igyekezett elősegíteni a klub, szerződtette ugyanis a kor egyik legnevesebb edzőjét, Zlatko Csajkovszkit. Ő pedig nem sokat teketóriázott, az 1965/66-os szezont már az élvonalban kezdte a csapattal. És ha már ott volt, rögtön egy bronzéremmel jelezte az mindenkinek, milyen rossz döntés volt két évvel korábban kihagyni az elit társaságból az egyesületet.

Azért azt el kell mondani, hogy Csajkovszinak nem volt olyan nehéz dolga, ugyanis az ő kezei között mutatkozott be a Bayern Münchenben néhány olyan fiatal tehetség, mint Franz Beckenbauer, Sepp Maier vagy Gerd Müller. sokatmondó, hogy a ’66-os bajnoki bronz mellett, a fenti trió vezérlete München megnyerte a Német Kupát, a német válogatott pedig Beckenbauer és Maier hathatós közreműködésével ezüstérmes lett a világbajnokságon. Ez a generáció pedig a következő évben is bizonyította, hogy kivételes adottságokkal van megáldva. A Kupában ugyanis megvédte címét Csajkovszki legénysége, és a nemzetközi színtéren is megszerezte első trófeáját, megnyerte ugyanis a KEK-et! Mindezt ráadásul úgy, hogy a sorozat 9 mérkőzésén mindössze 5 gólt kaptak, a fináléig csak a Rapid Wien elleni negyeddöntős párharc során rezgett a léc. Bécsben ugyanis 1-0-ra nyert a Rapid, a müncheni visszavágón pedig épp ilyen arányban a Bayern. A hosszabbításban azonban sikerült megszerezni a továbbjutást érő második találatot. A döntő is emlékezetesre sikeredett, a Glasgow Rangers ellen ugyanis 0-0-s rendes játékidőt követően a hosszabbításban sikerült kiharcolni az 1-0-s győzelmet.

Bár a sör betiltását nem vették jó néven Branko Zebectől, azért a Salátástálat ő is a magasba emelhette

Csajkovszkival minden kétséget kizáróan az első aranykor köszöntött a csapatra, de a jugoszláv mester 1968-ban távozott a csapattól, helyére pedig honfitársa, Branko Zebec érkezett. Zebec pedig elég gyorsan letett névjegyét, ugyanis közfelháborodást keltve betiltotta a sörfogyasztást Beckenbauerék számára. Mondani sem kell, hogy már gondolati szinten is mennyire életidegen volt ez a sör fővárosában. Ráadásul Csajkovszkival ellentétben az új tréner nem annyira a látványos támadófocit, hanem sokkal inkább a betonbiztos védekezést tartotta a csapat legfontosabb pillérének. Azonban senkinek nem lehetett egyetlen rossz szava sem, az eredmények ugyanis önmagukért beszéltek. Első szezonjában rögtön duplázott a csapatta. Nem elég ugyanis, hogy megnyerték a Német Kupát Maierék, a bajnokságban is az élen zártak, méghozzá fölényes, nyolc pontos előnnyel. Müller gólkirály lett – már másodszor –, minden szép volt. Zebec azonban így sem maradt sokáig edző, 1970-ben már Udo Lattek volt a Bayern mestere. Még nem az ő érájának eredményeként, de 1970-ben Gerd Müller elnyerte az Aranylabdát is, amivel nem csak a klub első ilyen játékosa lett, de az első német futballista is, aki kiérdemelte az elismerést.

A következő öt év pedig igazi sikerkorszak volt. Lattekkel a Bayern egy „ismerkedős” szezont követően, amelyben egy kupaelsőség jött össze, zsinórban három bajnoki címet nyert, ’71 és ’74 között senki sem tudta letaszítani a trónról Németországban a csapatot. Közben elfoglalta új otthonát is az együttes, beköltözött ugyanis az Olimpiai Stadionba. A Maier, Beckenbauer, Müller tengely igazi fénykora volt ez. A csatárfenomén, Gerd Müller számolatlanul lőtte a gólokat. A három bajnoki arany évében rendre gólkirály lett, összesen 106 találatot szerezve. Az 1971/72-es szezonban 40-ig jutott, ezzel a mai napig csúcstartó a Bundesligában. A Lattek-éra megkoronázásaként 1974-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupájában is felért a csúcsra az együttes. Az Atlético Madrid elleni finálé ráadásul emlékezetesre sikeredett. A döntő 0-0-val ért véget, a hosszabbítás 114. percében azonban előnybe kerültek a spanyolok. Amikor már mindenki veszni látta a dolgot, a 119. percben jött a bajor egyenlítés. Az 1-1-et követően, az akkori szabályok értelmében újra kellett játszani a döntőt, azt pedig már nagyon simán, 4-0-ra nyerte a Bayern München.

A Bayern valaha volt legerősebb tengelye, hátul Franz Beckenbauer, középen Sepp Maier, elől pedig Gerd Müller

Lattek azonban a szezon végén távozott a kispadról, és bár sokan féltek, hogy vele együtt a sikerek is elszállnak, ez csak részben lett így. Bár az újabb bajnoki, vagy épp Német Kupa-sikerre sokat kellett várni, Európában azonban félelmetes müncheni dominancia alakult ki. Az 1974-es BEK-győzelem után ugyanis, már Dettmar Cramerrel a padon a következő két sorozatban is sikerült a végső győzelem. Sokat elárul egyébként a ’70-es évek eleji Bayern erejéről az, hogy az 1974-ben világbajnokságot nyerő NSZK kezdőcsapatából hatan is a bőrnadrágosokat erősítették. A válogatott szinte komplett védelme – Maier, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner – Udo Lattek kezei között edződött klubszinten.

Persze a sikerkorszak után szinte törvényszerű volt, hogy előbb utóbb jönnie kell egy csendesebb periódusnak is. Jött is, igaz nem lett túl hosszú, csupán négy évet kellett kiböjtölnie a szurkolóknak komolyabb trófea nélkül. És milyen az élet, 1979-hez érve, egy magyar szakember indította útjára a Bayern következő majd negyven éves sikertörténetét, merthogy 1979 óta összesen csak 9 olyan szezonja akadt az együttesnek, amelyben nem sikerült trófeát szereznie, és csupán egyetlen olyan periódus volt (1991-1993), amikor több évet kellett várni egy újabb sikerre. A hihetetlen szériát elindító magyar edző pedig Csernai Pál volt. Egy szintén magyar trénert, Lóránt Gyulát váltotta a padon, először csak ideiglenes jelleggel. Először nem is volt biztos, hogy ő lesz a végleges megoldás. A klub elnöke mást akart, azonban a játékosok annyira megkedvelték Csernait, hogy sztrájkkal fenyegettek távozása esetén. A klub vezetője beadta a derekát, véglegesítette a magyar mestert, és azzal a lendülettel le is mondott elnöki posztjáról. Csernai pedig nyugodtan kezdhetett dolgozni. A nevéhez ráadásul nem csak az fűződik, hogy hat év után ismét a bajnokság első helyére vezetette a Bayernt, hanem az is, hogy egy akkoriban forradalminak számító, területvédekezésre alapuló játékot tanított meg az együttesnek. A „Pál rendszernek” nevezett szisztéma pedig olyan jól működött, hogy a bajnoki aranyat egy évvel később megvédte az együttes, majd 1982-ben a Kupában is első lett. Később azonban romlottak az eredmények, így Csernai ideje is lejárt a csapat élén, hogy egy régi ismerős kövesse őt, Udo Lattek személyében. Lattek pedig ott folytatta, ahol korábban abbahagyta Bayern-edzőként. Zsinórban három bajnoki címet nyert, és kétszer a Német Kupában is első lett a csapattal, ezzel pedig az addigi klubtörténelem legeredményesebb edzője lett.

Csernai Pál nem csak a pályán teremtett stílust...

Négy éven át tartott Udo Lattek második müncheni királysága, hogy 1987-ben egy újabb, később szintén emblematikus figurává növő szakember kövesse őt: Jupp Heynckes. Az akkor még igen fiatal edzőnek ráadásul nem volt könnyű dolga, hiszen olyan játékosok távoztak a csapatból, mint Lotthar Matthäus, Andreas Brehme, Norbert Eder, Mark Hughes, Michael Rummenigge vagy Jean-Marie Pfaff. Nélkülük kellett ütőképes csapatot összekovácsolnia Heynckesnek, ami remekül sikerült. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a ’91-ig bezárólag megnyert két bajnoki cím és két szuperkupa-győzelem, vagy az, hogy 1990-ben 6 Bayern-játékossal lett világbajnok Németország?

Heynckesnek elsőre ennyi jutott, igaz távozása után jött el az újkori bőrnadrágos-történelem legeredménytelenebb néhány éve. Sören Lerby és Erick Ribbeck sem tudott eredményt produkálni a csapat élén. Utóbbi ki sem töltötte szerződését, a ’93/’94-es bajnoki évadban elköszönt tőle az egyesület vezetése, ami amolyan vészmegoldásként a klubikon Franz Beckenbauerre bízta a bajnokságból hátralévő időszakot. A Császár pedig nem is okozott csalódást, bajnok lett a Bayernnel. Edzőként azonban nem nagyon akart már ténykedni, igazából a válogatott szövetségi kapitányaként 1990-ben megnyert vb-trófea után felhagyott a trénerkedéssel, csak azért vállalta a feladatot, mert a Bayernről volt szó. Pedig lehet, jobb lett volna, ha marad, Giovanni Trapattonival, majd Otto Rehhagellel ugyanis nagyon nem ment a bőrnadrágosoknak. Utóbbi helyett, 1996-ban ismét jönnie is kellett Beckenbauernek. A bajnokságban már nem tudott csodát tenni, de az UEFA Kupában felvitte a csúcsra az Oliver Kahn, Markus Babbel, Dietmar Hamann, Mehmet Scholl, Jürgen Klinsmann és Lotthar Matthäus fémjelezte gárdát. A Császár azonban ezt követően sem akart edzője maradni a csapatnak. Mondjuk érthető is volt ezen elképzelése, hiszen mindeközben már az egész klub vezetésével foglalatoskodott.

 

Az azért meglepő húzás volt, hogy a nem is olyan rég az együttesnél már egyszer „megégő” olasz Trapattonit hívta vissza. A tréner azonban most sokkal jobban muzsikált. Két szezon leforgása alatt előbb a bajnokságot, majd a kupát nyerte meg a csapattal, közben pedig Münchenbe igazoltak olyan játékosok, akik a közeljövő sikereiben aztán hatalmas szerepet játszottak.

És 1998-ban jött el az a pillanat, ami utólag visszagondolva a klub egyik legfontosabb momentuma volt. Kinevezték a csapat élére Ottmar Hitzfeldet. A szakember olyan éveket töltött el később két részletben a münchenieknél, hogy a mai napig ő a legsikeresebb edzője a Bayernnek. Pedig nem túl jó emlékű Hitzfeld első éve a csapat élén. Igaz, hogy rögtön bajnokságot és ligakupát nyert, de egy olyan Bajnokok Ligája döntő is fűződik az 1999-es esztendőhöz, amelyre visszaemlékezve sok szurkoló szeme még ma is könnybe lábad. Mert ki ne emlékezne arra a Manchester United elleni derbire? A 89. percben még vezetett Hitzfeld gárdája, de mire lefújták a meccset, már a MU ünnepelhette a BL-győzelmet. Azóta is minden idők legdrámaibb fináléjaként emlegetik azt a döntőt.

Ottmar Hitzfeld első BK-döntőjét még elvesztette, de 2001-ben már felért a csúcsra a csapattal

Hitzfeldet, és a csapatot ott, akkor meg is törte ez a kudarc, de gyorsan összekapták magukat, és a következő szezonban Németországban mindent megnyertek. Bajnokság, kupa, ligakupa, mind-mind Elberék nevétől volt hangos. És 2001-ben már az is összejött, ami két évvel korábban nem. A Valencia ellen az Bajnokok Ligájában is felértek a csúcsra. Érdekes, de ezt egy trófea nélküli esztendő követte, tekintettel azonban Hitzfeld addigi érdemeire, így is folytathatta a munkát a csapat élén. Hálából pedig további három diadallal gazdagította a klub amúgy sem épp szegényes vitrinjét. Hat éves regnálása alatt talán valamennyi Bayern-drukker kedvenc edzője lett, így amikor 2004-ben Felix Magath vette át tőle a stafétát, az új trénernek nem volt könnyű dolga. Egyébként sem állt könnyű ember hírében, Hitzfeld után pedig pláne nehéz dolga volt, hogy elfogadtassa magát. Persze úgy már azért valamivel könnyebben ment ez, hogy rögtön duplázással – bajnokság, kupa – kezdte müncheni karrierjét. És igazából hazai fronton nem is volt semmi baj később sem, a nemzetközi porondon azonban sehogy sem akar sikerülni az újabb áttörés. Pedig 2005-re elkészült az egyesület vadonat új, ultramodern stadionja, az Allianz Aréna is. Márpedig egy ilyen impozáns létesítményhez a klub vezetői úgy vélték, illene nemzetközi sikereket is hozni. Ekkor jött a „jó az öreg a háznál” effektus, és visszahívták Hitzfeldet. Egy szezon jutott neki második regnálása során, és bár a BL-ben ő sem tudott nagyot alkotni, otthon azért besöpört mindent, amit csak lehetett.

Jupp Heynckes szép trófeagyűjteménnyel rendelkezik

Ekkor 2008-ban jártunk, és bár ekkor még nem lehetett tudni, de öt olyan év jött, amely se nem volt kudarcnak nevezhető, se nem lehetett rásütni, hogy sikerszéria lett volna. Igazán sikeres ezekben években senki sem tudott lenni a csapat élén, mígnem 2011-ben vissza nem tért a Münchenhez egy húsz évvel korábbi sikerkovács, Jupp Heynckes. Vele pedig 2013-ban össze jött az, ami 2001 óta ácsingózott a gárda: ismét Európa tetejére ért, megnyerte a Bajnokok Ligáját! Azért is volt nagyon jelentős ez a siker, mert a világ ekkoriban tán legjobb szélső-párosa, Franck Ribery és Arjen Robben is oda juthatott, ahova nagyon sokan vizionálták őket korábban.

A tréner, mintha érezte volna, hogy a csúcson kell abbahagyni, a BL-siker után befejezte az edzősködést. A klub pedig húzott egy merészet, és hosszú-hosszú idő után egy olyan szakvezetőt szerződtetett, aki nem beszélte anyanyelvi szinten a német nyelvet – ez ugyanis kimondva-kimondatlanul mindig is elvárás volt. Pep Gardiolára bízták a „hajót”, aki három év alatt nyert a csapattal 7 serleget, és felépítette szinte ugyanazt a játékrendszert, amivel korábban Barcelonában végigverte a világot. Ez Németország határain belül elég is volt a sikerekhez, sőt, egy UEFA szuperkupa és egy klubvilágbajnoki cím is kitelt belőle, a BL-ben azonban kiismerte a játékot az ellenfelek döntő többsége.

A klub történetének egyik legeredményesebb párosa, Franck Ribery és Arjen Robben

Guardiola után Carlo Ancelottival próbálkoztak, de nem igazán jött össze, majd az „öreg” Juppi, Heynckes tért vissza a nyugdíjból egy évre – biztos ami biztos, egy bajnoki címet azért bezsebelt –, majd a klub 2018-ban úgy döntött, egy fiatal, ambícióval teli trénerre bízza a gárdát, a horvát Niko Kovacsra.

Soka panasz nem érheti Kovacot, első nekifutásra bajnokságot és kupát nyert, az átalakulófélben lévő, épp a fiatalítás kellős közepén poroszkáló Bayernnel.

Hogy mit hoz a folytatás, az nagyon érdekes kérdés. Az azonban sokatmondó, hogy a 29 bajnoki címnél járó Bayern már hét éve nem talál legyőzőre a Bundesligában. Ha zsinórban a nyolcadik is összejönne, az azért méltó ajándék lenne jövőre, az egyesület 120 éves születésnapján…

 

 

 

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu