Futballhistóriák, III. rész – Barcelona

Egy újsághirdetéssel indult…

A fenti mondat tökéletesen passzolna egy baráti, sztorizós délutánhoz, ahol két pohár jófajta szőlőlé legurítása után belekezd valaki abba, hogyan is ismerkedett meg élete szerelmével. Mondjuk, ha egy harmincszoros spanyol kupagyőztes együttes megszületésének történetét kezdjük meghallgatni, már nem annyira könnyen értelmezhető a dolog.

Márpedig az FC Barcelona talán ma nem is létezne, ha 1899 októberében egy svájci születésű üzletember, az életvitelszerűen épp Barcelonában tartózkodó Hans Gamper nem gondol egyet, és nem ad fel egy újsághirdetést az egyik helyi magazinban. Az aprós rovat aznapi nyertese pedig bizony a „Focicsapatot csinálnék ebben a szép városban, jöjjön akit érdekel” jeligéjű bejegyzés lett. Merthogy, nem sokkal több, mint egy hónap múlva már meg is volt az alakuló ülés. Gualteri Wild, az FC Barcelona első elnöke nyugtázhatta tehát az egyesület létrejöttét, és azt is, hogy a csapat hivatalos színei a gránátvörös és a kék lesznek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért nem a kezdetek óta olyan a csapat megjelenése, mint amit manapság is láthatunk, ugyanis az első években következetesen fehér nadrágban szerepelt az együttes – ezt a viseletet azonban az évek múlásával szépen lassan lecserélte a Barca.

Hans Gamper újsághírdetésének köszönhetően alakult meg a klub

A klub első feljegyzett mérkőzése egy angol kivándorlókból verbuválódott együttes elleni találkozó volt, amit bár elveszítettek 1-0-ra a katalánok, azonban nagyon nem kellett bosszankodniuk, hiszen az ellenfélnél is voltak néhányan, akik egyébként a Barcát erősítették, az angolok ugyanis nem voltak meg elegen.

Az alapítás után szűk három évtized nyugalomban, és sikerekben bővelkedett. Bár egészen az 1928/29-es szezonig nem volt egységes spanyol labdarúgó bajnokság, azért unatkoznia így sem kellett a gránátvörös-kékeknek. Ekkoriban a Spanyol Kupa volt a legrangosabb sorozat Hispániában, amelyre különböző területi bajnokságokon keresztül vezetett az út. Ezt az utat pedig a Barcelona elég jól kiismerte. A Katalán Területi bajnokságban ugyanis rendre kiválóan szerepelt a csapat, 1902 és 1928 között összesen 17 alkalommal lett területei bajnok – illetve 1902-ben Mayaca-Kupa-győztes, 1903-ban pedig Barcelona-kupa-első, ezekben az esztendőkben ugyanis ilyen néven futott a katalán bajnokság. És ha ilyen jól ment, értelem szerűen a Spanyol Kupában is egyre hangsúlyosabb szerepet töltött be a gárda. Az első kupasikerre 1910-ig kellett várni. Ekkor még amolyan mini liga rendszerben zajlott a Kupa fináléja, három csapat részvételével. A Barca az Espanyol de Madrid és a Deportivo La Coruna ellen is nyert, így hódította el története első Spanyol Kupáját.

1910-ben ők nyerték a Barcelona első kupa aranyát

Ezt pedig 1928-ig bezárólag még hét újabb elsőség követte, amelyek közül a talán legemlékezetesebb épp az utolsó, ’28-as volt. Ekkor már klasszikus finálét rendeztek, oda-visszavágós alapon, a Barcelona ellenfele pedig a Sevilla együttese volt. Mind a két mérkőzés azonban döntetlennel ért véget, így, mivel akkoriban az idegenben lőtt több gól még nem osztott, nem szorzott, újra kellett játszani a döntőt. A harmadik, immáron mindent eldöntő összecsapást Santanderben rendezték meg, a katalánok pedig 3-1-re nyerték meg a kiélezett csatát.

Egy évvel később pedig eljött a nagy pillanat, 1929 februárjában ugyanis elstartolt az első egységes spanyol bajnokság. A debütáló kiírásban tíz csapat vett részt, a Barcelona pedig nagyon nagy csatát vívott az egész szezon során az aranyért a Real Madriddal. A két csapat egymás elleni meccsei nem voltak perdöntőek a bajnoki cím sorsát illetően, Barcelonában ugyanis a Real nyert 2-1-re, Madridban pedig a gránátvörös-kékek 1-0-ra. Azonban a Barca nagyon kiegyensúlyozott hazai teljesítménye – 7 győzelem, 1 döntetlen, 1 vereség – végül aranyat ért. Két pont előnnyel végzett az élen az együttes, így a történelem első spanyol labdarúgó bajnokságát megnyerve már a huszadik század elején bírta magát a történelemkönyvekbe.

A dicső kezdést azonban nem követte hasonló folytatás. Igaz, hogy a második bajnoki kiírásban még egy szépen csillogó ezüst összejött az Athletic Bilbao mögött, azonban egészen 1942-ig nem sikerült újabb trófea megszerzésére esélyes csapatot összehozni Barcelonában. Hosszú éveken át a középmezőny tagja volt a csapat a pontvadászatban, egy-egy kicsúszó harmadik hely volt a plafon a katalánok számára. Nem mehetünk azonban el szó nélkül amellett, hogy ebben jelentős szerepe volt a spanyol politika alakulásának is. A ’30-as években ugyanis egyre erőteljesebb elégedetlenség jellemezte a spanyol társadalmat, a baloldali, konzervatív kormányzattal szemben. A fokozódó társadalmi hangulatot meglovagolva erősödtek meg Spanyolországban a nacionalista csoportok, és ez a sokösszetevős politikai környezet vezetett el polgárháborúhoz. Barcelona, mint Katalónia fővárosa nehéz helyzetbe került, ugyanis ez a régió az egyre élesedő viták, majd harcok során is inkább a konzervatív kormányzat mellett állt, így amikor egyre inkább körvonalazódott, hogy a Francisco Franco vezette nacionalisták jönnek ki győztesen a polgárháborúból, Katalónia sok tekintetben vesztese lett az eseményeknek. Tízezreket végeztek ki politikai nézeteik miatt, és bár a háború során a sport szerepe háttérbe szorult az egész országban, a diktatúra kiépülésével Franco úgy látta, hogy fontos lehet egy olyan jelentős szervezet, mint az FC Barcelona alárendelése saját céljainak.

Josep Sunol, a csapat egykori elnöke, akit Franco kivégeztetett

A polgárháború 1936-os kitörése után nem sokkal a klub akkori elnökét, Josep Sunolt kivégezték, és a csapat nagy része is csak azért élhette túl ezt az időszakot, mert épp Mexikóban és az Egyesült Államokban voltak egy túrán. Miközben a klub fokozatosan épült le, csökkent támogatottsága, és amortizálódott le minden értelemben, Franco 1940-re már saját befolyása alá vonta az egész egyesületet. Jól mutatja az évtized leépülését, hogy míg korábban tízezernél is több taggal büszkélkedhetett a klub, ez a szám a ’40-es évek elejére mintegy 3400-ra csökkent.

A borzalmak után aztán 1940-et követően szépen, lassan elkezdett rendeződni a Barcelona helyzete, igaz ennek az ára az volt, hogy az új elnök, Marques de la Mesa Rsta, magának Francisco Franconak az embereként került az egyesület élére. A „valamit valamiért” elv azonban az eredményekben legalább tényleg igazolást nyert. A bő 13 évnyi sikertelenség után ugyanis 1942-ben megnyerte, az ekkor már nem Fútbol Club Barcelona, hanem Club de Fútbol Barcelona néven szereplő gárda – ez utóbbi név ugyanis Francoéc szerint sokkal spanyolosabba, nemzetibb volt – a Spanyol Kupát. Egy évvel későbbi a történet, amely a mai napig találgatásokra ad okot. A Kupában ugyanis a Barcelona összetalálkozott a Real Madriddal, amely köztudottan közel állt Franco tábornok szívéhez. A párharc első meccsén a Barca 3-0-ra intézte el a Blancócat, ami azonban a visszavágón történt, az egészen hihetetlen. A Real ugyanis 11-1-re nyert. A katalánok állították, hogy terror alatt voltak, megfenyegették őket, hogy nem juthatnak tovább. A történtek hatására még a Barca klubelnöke is lemondott. Az esetet azonban szép csendben a szőnyeg alá söpörték…

Rá pár évre, 1945-ben pedig már annak örülhettek Barcelonában, hogy megszületett a klub történetének második bajnoki aranyérme! Az 1944/45-ös pontvadászatot ráadásul a nagy rivális Reallal szemben, egyetlen pont előnnyel nyerték meg. Ez pedig már az új idők új szele volt, ugyanis ezt követően ’48-ban és ’49-ben is bajnoki címet ünnepelhetett a csapat. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a pályán volt ismét sikeres a Barcelona! Mire 1950-hez értünk, már húszezernél is több tagot számlált a klub.

Kubala Lászlót 1999-ben a klubtörténet legjobb játékosának választották

Itt pedig el is érkeztünk egy olyan ponthoz, amely nem csak a barcelonai, de a magyar labdarúgás számára is egy csodás emlék lehet: 1950-ben ugyanis Barcelonába szerződött egy bizonyos Kubala László… A magyar támadó érkezése pedig a sikereket is magával hozta. Kubala vezérletével 1951/52-ben, majd egy esztendővel később is bajnok lett a Barca, ráadásul ’50-től kezdve háromszor egymás után megnyerte a Kupát is. Kubala László ezzel egy csapásra ikon lett. Az eredményei mellett ráadásul úgy hírlik, megjelenésével is hódított a szurkolók, főként a hölgy szurkolók körében. Ez olyannyira nem eltúlzott, népi legenda, hogy a főként Kubala miatt folyamatosan emelkedő nézőszám volt az oka – és egyre több nő járt ki a Barca meccsire –, hogy új stadion építésébe kezdjenek Barcelonában.

Pedig, ha egy kicsit utánaolvasunk Kubala életrajzában, nagyon kevésen múlt, hogy a Barcelona története a magyar nélkül alakuljon. A ’40-es évek végén ugyanis a játékos, a hazai kommunista hatalomátvétel után kiszökött az országból, amiért az MLSZ el is tiltotta őt 4 évre. Eleinte Olaszországban próbált meg csapatot találni magának, amivel nem is lett volna baj, hiszen sok gárda környékezte meg. Köztük Európa akkori talán legjobb együttese, az FC Torino is. Bár eleinte Kubala nem akart Torinóba igazolni, de végül belement, hogy elutazik a csapattal egy barátságos meccsre, Portugáliába. Milyen azonban a sors? A „próbajáték” meghiúsult, fia megbetegedése miatt ugyanis lekéste a csapat Liszabonba induló gépé. Akkor még nem tudta, de pár nappal később a magyar kiválóság számára is világossá vált, hogy a gondviselés vele volt. A Torino gépe ugyanis hazafelé, a leszállás előtt kicsivel balesetet szenvedett, a tragédiában pedig valamennyi utas életét vesztette. Egy lekésett repülőúton múlt tehát, hogy Kubala László végül beírta magát a Barcelona történelemkönyvének aranyból készült oldalaira.

Az ’50-es évek elején nem sok hiányzott ahhoz, hogy a később Real Madrid-legenda, Alfredo di Stefano is gránátvörös-kékbe öltözzön, a katalánok ugyanis nagyon szerették volna megszerezi a kiváló futballistát. A versenyfutást a sztárért, mint az azóta már tudjuk a Real nyerte, ezzel pedig el is következett jó néhány olyan év, amikor a Barca csak másodhegedűs tudott lenni a madridiak mögött. Ezekben az esztendőkben egy 1957-es Kupa-arany jelentette a csúcsot, igaz, ez már megágyazott a későbbi újabb sikerkorszaknak.

Czibor Zoltán is játszott a katalánoknál, még Vásárvárosok Kupáját is nyert a Barca az ő góljainak köszönhetően

 

Merthogy 1958 elhozta a klub első nemzetközi sikerét is. A Vásárvárosok Kupájában tudott döntőbe jutni a Barcelona, ami azért külön említést érdemel. A sorozatnak ugyanis ez volt az első kiírása, és három évvel korábban, 1955-ben indult útjára. A Barca a fináléban a London XI névre keresztelt formációval találkozott, és az első meccs 2-2-es eredményét követően a visszavágón, az idő közben már felépülő, 90 ezer néző befogadására alkalmas Camp Nou-ban 6-0-ra nyert és lett VVK-győztes! Kubala nem kis részt vállalt a sikerben. Az elődöntőben ugyanis a Birmingham elsőre 4-3-ra legyőzte a katalánokat, a visszavágót azonban a magyar találatával hozta 1-0-ra a csapat. Jöhetett a harmadik meccs, amelyet ismét csak a magyar csatár gólja döntött el.

A VVK győzelmet követő szezonban aztán a Barca szurkolói elkezdhettek megbarátkozni azzal, hogy nem Kubala az egyetlen magyar a pályán, merthogy az Aranycsapat két kiválósága, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is az együtteshez igazolt. Az ő megszerzésük pedig telitalálatnak bizonyult, ugyanis innentől kezdve a klubtörténet talán legfényesebb pár éve köszöntött a csapatra. Az 1958-as VVK-siker után az 1958/59 és 1959/60-a bajnokságot valamint az ’59-es Spanyol Kupát is megnyerte, az Európa-szerte rettegett támadó ötössel, Kubalával, Kocsissal, Evaristoval, Luis Suarezzel és Cziborral rohamozó Barcelona. Ha pedig ez nem lett volna elég, 1960-ban újra elhódította a Vásárvárosok Kupáját. A döntőben a Birmingham elleni második meccsen Czibor duplázott, ezzel 4-1-es győzelemhez és végső diadalhoz segítve a csapatot.

A csillagok állása tehát nagyon kedvező volt ezidőtájt Barcelonában, a hangulatot pedig csak fokozta, hogy 1960-ban meglett a klub történetének első Aranylabdát nyerő játékosa is, Luis Suárez személyében.  Joggal várták tehát a szurkolók, hogy hasonlóan fényes folytatás vár a csapatra, azonban az új évtizedben még csak megközelíteni sem sikerült az előző sikereit. Mindent elmond az egészen 1973-ig tartó 13 esztendős periódusról, hogy összesen 12 edző váltotta egymást a Barca padján. Nem csoda, hogy folyamatosan cserélgette az edzőket a klub, hiszen a bajnokságban senkinek sem sikerült az aranyig vezetni a csapatot. Legtöbbször a dobogó azért összejött a gránátvörös-kékeknek, de olyan is előfordult, hogy csupán a 6. helyen végzett a gárda. Hogy azért ne süllyedjen totális érdektelenségbe ez a bő évtized, a Spanyol Kupában sikerült néha nagyot alkotni. A bajnoki eredménytelenség mellett ugyanis 1963-ban, ’68-ban és ’71-ben is sikerült elhódítani a Kupát. Ezzel egyébként 1971-ben végérvényesen bebizonyította a Barcelona, hogy ennek a sorozatnak valódi specialistája, ekkor ugyanis csak az Athletic Bilbao tudott nála több elsőséget felmutatni.

Luis Suarez 1960-ban, első barcelonai játékosként nyert Aranylabdát

Az 1971-es esztendő egyébként olyan szempontból feltétlenül érdekes volt, hogy a kupa aranyat követően edzőt váltottak a katalánok, és az angol Vick Buckingham helyére a holland Marinus Michels érkezett a padra – hogy aztán négy éven át ő irányítsa a csapatot. Nem kis szó volt ez, hiszen az 1917 és 1924 között hét éven át a klubnál edzősködő Jack Greenwell után ezzel ő lett a második leghosszabb ideig a padon helyet foglaló szakember. Mondjuk volt is benne ráció, hogy hagyták dolgozni, hiszen az első szezonja bajnoki bronzérmet hozott, másodszorra pedig már csak egy csapat tudta megelőzni a Barcát. Így hát 1973-ban joggal reménykedett benne minden szurkoló, hogy hosszú idő után talán ismét összejöhet a bajnoki cím. Nem is kellett csalódnia a drukkereknek, hiszen kedvenceik egészen káprázatos szezont futottak. A 34 bajnokijukból csupán ötöt veszítettek el, és már fordulókkal a szezon vége előtt ünnepelhettek 1974 tavaszán. Érdekes, hogy a majd másfél évtizedes, finoman fogalmazva kevésbé sikeres időszak alatt nemhogy csökkent, de inkább növekedett a Barca támogatóinak köre. Ennek is a politikához van köze, a ’60-as években ugyanis a Franco-i diktatúra nagyon keményen igyekezett elnyomni a katalán identitást. A csapat pedig ezzel egy csapásra egyfajta jelképpé vált a katalán emberek számára. Megtestesített mindazt, amit a katalán nép gondolt magáról. Ebben az időszakban fogalmazódott meg a híres mondás, amely szinte jelmondattá vált, „Més que un club”, magyarul „Több, mint egy klub”.

 „Több mint egy klub”! A jelmondatot a szurkolók is előszeretettel hirdetik

Az 1974-es arany érthetően felvillanyozta Barcelonát, de a spanyol pontvadászatban egy újabb bő évtizedes ínséges periódus jött, pedig ekkoriban a csapatban futballozott a kor talán legnagyobb ikonja, Johan Cruyff is. Igaz kupagyőzelmek terén további hármat tehetett be a vitrinbe az együttes, ez pedig hozzásegítette a katalánokat, hogy a Kupagyőztesek Európa Kupájában is vitézkedhessenek. Meg is tették! Az 1978/79-es sorozatban mindjárt a döntőig meneteltek, ahol a Fortuna Düsseldorf várt rájuk. A magyar játékvezetés mellett rendezett (Palotai Károly volt a sípmester) bázeli fináléban 2-2-re végzett a két együttes, így jöhetett a hosszabbítás, ott pedig két gólt is lőtt a Barca, így a korábbi VVK-sikerek után első KEK-trófeáját is elhódította. Ezt a bravúrt 1982-ben, a német Udo Lattek edzősködése alatt sikerült megismételnie a Barcelonának, ezúttal pedig már hosszabbítás sem kellett, a döntőben 2-1-re nyertek a Standard Liege ellen.

Mivel ekkoriban már Spanyolország is a demokrácia útjára lépett, a sportegyesületek működése sem állami felügyelet, vagy ráhatás alatt zajlott. Talán ezért tehette mega a Barca is, hogy a második KEK-siker után sorra igazolta le külföldről a klasszisokat. Az első fecske a ’80-as években rögtön egy óriási fogás volt, 1982-ben ugyanis Diego Maradona öltözött gránátvörös-kékbe. Az Isteni Diego két barcelonai éve alatt azonban csak egy Spanyol Kupa-arany jött össze. Már az argentin nélkül, 1985 tavaszán azonban ismét lehetett ünnepelni. Nem elég ugyanis, hogy a szezon során kétszer is legyőzték a katalánok a nagy rivális Real Madridot – Madridban ráadásul 3-0-s sikert aratva –, még a bajnoki címet is begyűjtötték. Ez volt a tizedik barcelonai arany a történelemben!

Még Diego Maradona is megfordult a Barcában

Innentől számítva pedig már nem kellett sokat várni arra, hogy eljöjjön a csapat igazi aranykora. Minden 1988-ban kezdődött, ekkor nevezték ki ugyanis az együttes edzőjének a klub korábbi holland játékosát, Johan Cruyffot. Ez pedig olyan változásokat hozott magával, amelyet akkor még ne sokan sejtettek. Cruyff első szezonjának végén rögtön egy KEK-győzelemmel indította „második” barcás karrierjét. Egy évre rá még csak egy kupaelsőség jött össze, az 1990/91-es évad a bajnoki és spanyol szuperkupa aranyérmekkel azonban már gyönyörűen vezette fel azt, ami a következő években várt a csapatra, ez pedig nem más volt, mint rengeteg győzelem. A ’91/’92-es szezonban nem csak a címvédés jött össze a La Ligában, de a BEK-ben sem talált legyőzőre Cruyff Barcelonája. A nemzetközi sorozat első két körében két német csapatot, a Hansa Rostockot és a Kaiserslauternt ejtették ki, majd a csoportkörben saját kvartettjüket négy győzelemmel és 1-1 döntetlennel illetve vereséggel nyerték meg a Sparta Praha, a Benfica és a Dinamo Kijev előtt. Ezzel kerültek be a döntőbe, ahol a másik csoportgyőztes Sampdoria várt rájuk. Kiélezett, izgalmas finálé volt, amelyen nem született gól 90 perc alatt. A 112. percben azonban Ronald Koeman betalált, így ülhetett fel Európa tetejére az együttes. Az az együttes, amelyben ekkoriban Koeman mellett olyan világsztárok játszottak, mint Andoni Zubizarreta, Hriszto Sztoicskov, Michael Laudrup, vagy a mai generáció számára már edzőként ismert Pep Guardiola. És ha már ennyire belejöttek a győzelmekbe, ebben az évben méh a spanyol és az európai szuperkupát is elhódították.

Mester, és tanítványa, aki később maga is mester lett. Johan Cruyff (balra) és Pep Guardiola

A csúcs kétségtelenül az 1992-es év volt Johan Cruyff ’96-ig tartó regnálása során. Igaz azért nem kell szégyenkeznie a csapatnak amiatt sem, hogy a BEK-győzelem után még kétszer megnyerte a spanyol bajnokságot. Ami pedig a sikerek mellet szintén korszakos teljesítmény volt Cruyfftól, az maga a játékrendszer, amellyel Európa élére kormányozta a Barcát. A hollandnak ugyanis volt egy sokat hangoztatott elve, nevezetesen, „Ha az ellenfélnél nincs a labda, nem tudnak gólt lőni”. Ő volt tehát, aki lefektette az alapjait a katalánoknál a labdabirtoklásra épülő játéknak. Milyen érdekes, hogy az ő ’92-es sikercsapatának egyik oszlopos tagja, Guardiola volt az, aki jó húsz évvel később ezt továbbfejlesztve verte végig a Barcával a világot… Mindemellett azt is elérte a holland, hogy szakmai téren korlátlan úr lehessen a klubnál. Mindezt azt jelentette a gyakorlatban, hogy a legkisebb utánpótlás csapatig Cruyff határozta meg, hogy milyen taktikával, milyen játékrendszerben szerepeljenek a fiatalok. Ezt megelőzően még szinte minden egyes korosztály más és más szisztémát alkalmazott, Cruyff azonban amolyan első parancsolatként leszögezte, hogy az FC Barcelona valamennyi együttesének ugyanabban a felállásban kell játszania. A „miért?” roppant egyszerű: így egy korosztállyal feljebb kerülve egyetlen fiatalt sem érhetett meglepetés. Pontosan tudhatta, hogy mely poszton és milyen feladattal kerül majd pályára. Cruyff azt is bevezette, hogy a legtehetségesebb gyerekek akár egyszerre két korosztályt is ugorhattak felfelé, ezzel is elősegítve azt, hogy még gyorsabb lehessen a fejlődésük.

Nem véletlen, hogy a holland szakember kapcsán azóta is sokat beszélnek arról, hogy azok között van, akik a legnagyobb hatást gyakorolták a futballvilág alakulására. Ehhez mérten elég dicstelen lett edzői pályafutása vége. Utolsó két évében ugyanis már az eredmények sem igazán jöttek, és amikor elérkezett 1996 tavasza, fel is állították a kispadról. Bár azóta sem tudni pontosan, hogy ennek mi volt a tényleges oka, a legtöbben a közte és a klub elnöke között lévő feszültséget emlegetik. Az azonban sokatmondó, hogy Cruyff ezt követően többé már nem vállalt edzői feladatot sehol.

Az élet azonban nyilván nélküle sem állhatott meg, a helyére Sir Boby Robson érkezett, aki azon melegében, első nekifutásra nyert is egy Király Kupát és egy KEK-et a csapattal, a második év azonban már nem adatott meg a brit mesternek, a Barca vezetői ugyanis újra felvették a holland szálat, és Luis Van Gaalra bízták az együttest. Annak ellenére azonban, hogy Van Gaal első két évében egyaránt duplázni tudott, azaz bajnok és kupagyőztes lett a gárdával, nem sikerült belopnia magát a drukkerek szívébe. Az eredmények ugyan jöttek, de az együttes játéka unalmas volt, Van Gaal pedig szinte folyamatosan összetűzésbe került a sajtóval. Ebben az időszakban Luis Figo volt a katalánok vezére a pályán, a már Cruyff idejében a csapathoz érkező portugál klasszis volt a legfontosabb láncszem a csapatban. Az edzőt körülölelő feszültség az ezredforduló környékére olyannyira elhatalmasodott, hogy a klub akkori elnöke, Josep Lluis Nunez – hivatalosan a sikertelenségre való tekintettel – lemondott posztjáról, Van Gaal pedig olyannyira szolidáris volt az őt a Barcához hozó vezetővel, hogy azzal a lendülettel követte is.

Luis Van Gaal megosztó személyisége a klub történelmének

Sokak ekkor minden bizonnyal fellélegeztek, azonban három évvel később már vissza is sírták ezeket az időket. Merthogy négy olyan szezon jött, amelyre nem szívesen emlékeznek ma sem Barcelonában.  Ez idő alatt ugyanis semmit sem nyert a gárda. Eleve rosszul kezdődött az 2000-es évek, hiszen a klub akkori legnagyobb ikonja, Figo váratlanul az ősi rivális Real Madridhoz szerződött. Volt is nagy felzúdulás a transzfer miatt, a Barca rajongói a mai napig nem tudták megbocsátani a futballistának az átigazolást. Eleinte, a Nou Campban játszott Barcelona–Real meccseken meg is dobálták Figot a hazai szurkolók, azzal, ami csak a kezük ügyébe került. Arra is volt példa, hogy a disznó fejét hajították felé, miközben épp egy szögletet végzett volna el… A hullám aztán lassan csillapodott, de sok köszönet tényleg nem volt a Figo utáni esztendőkben. Az első három évben rögtön négy edző váltotta egymást – egy fél szezon erejéig még Van Gaalt is visszahívta a klub –, mígnem 2003-ban el nem érkeztünk egy fontos pillanathoz. Új elnöke lett ugyanis az egyesületnek. Joan Laporta számára pedig fel volt adva a lecke, a korábbi vezetés gazdaságilag nem a legjobb állapotban adta át a klubot. Elsőre leginkább csak olcsó, vagy épp ingyen érkező játékosokat tudott szerződtetni az együttes, egyedül az akkoriban a világ legnagyobb igéretének tartott Ronaldinho miatt nyitotta ki jobban a pénztárcáját. Azonban a frissen kinevezett edző, Frank Rijkaard ennek ellenére is a második helyre tudta vezetni legénységét a bajnokságban. Nagy szó volt ez, a korábbi évek negyedik és hatodik helyei után. Második szezonjának pedig már úgy kezdhetett neki Rijkaard, hogy igazi sztárigazolásokra is futotta. Egy fél csapatnyi kiváló futballistát szerződtetett ekkor a Barca, Samuel Eto’o, Ludovic Giuly, Deco, Henrik Larsson, Edmílson és Julian Belletti érkezett, hogy aztán mind részesei legyenek a klub egyik legfényesebb időszakának. Mint ahogyan azok a fiatal, saját nevelésű futballisták is, akiket a holland mester emelt fel a nagycsapathoz. Hogy csak néhány nevet említsünk: Carles Puyol, Andres Iniesta, Xavi, Victor Valdes, Lionel Messi.

Lionel Messi, Xavi és Andres Iniesta egy évtizeden át egyet jelentett a Barcelonával

A fenti veretes névsorral 2005-ben ismét bajnokok is lettek a katalánok és a FIFA Év játékosa szavazás dobogójára az első Ronaldinhot, és a harmadik Eto’ot is ők adták, hogy aztán a következő évben ne csak megismételjék ezt, de a Bajnokok Ligájában és Spanyol Szuperkupában is diadalmaskodjanak. Ekkor már, a klub azóta megannyi rekordját megdöntő játékosa, Lionel Messi is alapembernek számított. Az argentin egyébként már 2005-ben, 17 éves korában mutatkozott be a felnőtt csapatban, és nem sokkal később első gólját is megszerezte, amellyel a Barca történetének legfiatalabb bajnoki gólszerzője lett. Laportáék gyorsan ráéreztek, hogy Messit hosszú távra kell lekötni, és nem kevesebb, mint 9 éves szerződést írtak alá vele.

Hiába azonban Rijkaard nagy sikerei, hiába a lassan egyre fényesebbé váló saját nevelésű tehetségek, az emlékezetes 2005/06-os szezon után visszafogottabb eredmények jöttek. Mire 2008-hoz érünk, már csak egy bajnoki harmadik helynek lehetett „örülni”, mindeközben a Király Kupában és a BL-ben is az elődöntő jelentette a végállomást. Ez pedig már kevés volt ahhoz, hogy Rijkaard maradhasson a csapat élén. Joan Laporta merész húzásra szánta el magát, és a szezon után az addig a Barca B csapatát vezető Josep Guardiolát nevezte ki a nagyok edzőjének. Azt a Guardiolát, aki játékosként Johan Cruyffal érte el legjobb eredményeit – ez pedig meg is látszott a munkáján. A Cruyy féle, labdatartásra alapozó stílust ugyanis sikerült továbbfejlesztenie, és a korábban az utánpótlásban már kipróbált „tiki takát” meghonosította a felnőtteknél is. A keretben is gyökeres változások következtek, távozott ugyanis a legnagyobb sztár, Ronaldinho, az előző években szintén húzóembernek számító Deco, és Guardiola a fejébe vette, hogy a Xavi, Iniesta, Messi trió köré építi fel a csapatot. Az idő pedig igazolta, hogy ennél jobb döntést nem is hozhatott volna. Bár első szezonjában kicsit nehézkesen indult be a gépezet, régebbi mestere, Johan Cruyff ekkoriban egy nyilatkozatában megvédte Guardiolát, mondván, sosem látott még ilyen erős Barcelonát. A legendának pedig igaza is lett.

A 2008/09-es szezonban ugyanis a Barcelona mindent megnyert. Ez nem költői túlzás, hiszen a 2009-es naptári évben 6 nagy trófeát hódított el a Messi, Eto’, Henry csatársorral fémjelzett alakulat. A brutális labdabirtoklási fölényre apelláló játékstílus, a „tiki taka” olyan váratlanul érte gyakorlatilag az egész világfutballt, hogy senki sem tudott kitalálni ellene semmit. A Spanyol Király Kupa döntőjében 4-1-re verték Messiék a Bilbaot, amely már a 25. sikere volt a klubnak ebben a sorozatban – egyetlen másik spanyol együttes sem nyert ennyiszer. Ezt követően egy sokáig emlékezetes meccsen hatot lőttek a Real Madridnak, amivel a bajnoki címez is bezsebelték, majd a Bajnokok Ligája fináléjában 2-0-re verték a Manchester Unitedet, így pedig első spanyol csapatként tudtak triplázni. Ezt azonban az év során még egy spanyol és egy európai szuperkupa győzelem, majd az év zárásaként egy klubvilágbajnoki cím követte. Ilyen felütés után sokan már azon gondolkodtak, hogy érdemes-e folytatnia a munkát Guardiolának, hiszen ennél jobb szezonja gyakorlati értelemben sem lehet már a jövőben, de a szakember természetesen maradt. És bár egy évvel később a hatból már „csak” kettő cím jött össze – bajnoki elsőség és spanyol szuperkupa –, a 2010/11-es évadban nem sok hiányzott hozzá, hogy megismételjék a hatos győzelmi szériát. Csak a Király Kupában nem jött össze a győzelem. Ezt egy évvel később ugyan megszerezte a Barca, de a zsinórban megnyert 3 bajnoki arany után elért második helyet követően Pep Guardiola úgy döntött, feláll a padról. Mindezt négy év, és 14 megnyert trófea után. Senki nem volt olyan sikeres a csapat élén, mint ő.

 

Eddigi utolsó BL-győzelmét 2015-ben szerezte az együttes

A Guardiola korszak után következett két szezon, két edzővel – Francesco Vilanova, Gerardo Martino –, és egy bajnoki címmel 2013-ban. Vilanova a bajnokságot brutális magabiztossággal húzta be, a Barca 100 pontot szerzett, és a pontvadászat során csupán kétszer kapott ki. Az ezüstérmes Real Madridot 15 ponttal előzte meg a szezon végén. Vilanova azonban rákbetegsége miatt nem tudta folytatni a munkát, így Martino váltotta, vele azonban nem igazán ment a csapatnak. Majd Luis Enrique kapta meg a karmesteri pálcát, hogy aztán 2014 és 2017 között egy hasonlóan sikeres időszakot töltsön el a katalán kispadon, mint a sikerkovács Guardiola. A kezdése egyetlen hajszálon múlt, hogy nem másolta le Guardiola korábbi belépőjét. Első szezonjában ugyanis Enriquevel 5 trófeát húzott be, az ekkorra már szinte teljesen Lionel Messi köré épülő csapat, csupán a hazai szuperkupát nem sikerült elhódítani. Enrique ezt követően még két évig volt edző, és nyert újabb négy címet, majd 2017-ben átadta a helyét a Barcelonát azóta is vezető Ernesto Valverdének.

Az FC Barcelona 1899 óta íródó története nem kevés sikert hozott magával. A csapat eddig 26 bajnoki címe mellett, spanyol csúcsnak számító 30 alkalommal hódította el a Király Kupát. A katalánok nyertek egy BEK-et, 4 Bajnokok Ligáját, és szintén négy alkalommal diadalmaskodtak a szép emlékű KEK-ben is. Ahhoz azonban nem kell különösebben jó megfigyelőkészség, hogy kiszúrjuk, az évek múlásával a csapat nem öregszik, hanem inkább egyre jobban összeérik, mint egy jófajta bor. Az elmúlt húsz évben megszerzett 10 bajnoki cím legalábbis erről árulkodik. És bár a klubot lassan másfél évtizede maga előtt toló Lionel Messi már nem lesz fiatalabb, nem hisszük, hogy tartania kellene attól a gránátvörös-kékeknek, hogy az argentin után megáll az élet. Hiszen tudjuk jók, a Barcelona „több mint egy klub”…

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu