Futballhistóriák, II. rész – Juventus

Mi kell egy világhírű futballklub megalapításához? Senki se gondoljon nagy dolgokra. Szükség van hozzá úgy egy maréknyi gimnazistára, egy nyugodt, hangulatos parkra és a szikrázó olasz napsütésre.

Bár 2006-ban megnyerte a Seria A-t a Juventus, ez a siker mégsem szerepelhet a klub trófeagyűjteményében

Persze azt azért felelősségünk teljes tudatában nem állíthatjuk, hogy 1897 november 1-én ragyogott a nap Torinóban, az azonban biztos, hogy tizenhárom, a futball iránt elkötelezett gimnazista, a Massimo D’Azeglio Lyceum tanulói ezt a napot választották arra, hogy összegyűljenek a Corso Re Umberto parkban, és útjára indítsanak egy, a következő 122 esztendőben csodás utat bejáró labdarúgócsapatot. A fiatalok első ülésén rögvest a talán legfontosabb kérdés merült fel: mi legyen a csapat neve? Az alapító tagok egyikének, Enrico Canfarinak jó húsz évvel később készített feljegyzéseiből derült ki, hogy három lehetőség közül, szavazással nyert a Sport Club Juventus. Ki tudja, ha máshogy alakul a voksolás, ma talán Societa Via Fori, vagy épp Societa Sportiva Massimo D’Azeglio néven azonosíthatnák az aktuális olasz bajnokot.

Az együttes első elnöke egyébként épp a feljegyzést készítő Enrico Canfari lett, de az ősatyák között ott volt testvére, Eugenio is.  A klub eleinte a Piazza D’Armiban játszotta mérkőzéseit, de a megalakulás után három évet kellett arra várnia, hogy bemutatkozhasson az olasz bajnokságban is. Azonban az 1900-as, FCB Torinese ellen lejátszott legelső bajnoki mérkőzésen már új néven, Football Club Juventusként szerepelt a gárda, ez pedig annyira bevált, hogy azóta rajta ragadt a zebracsíkosokon. Apropó, zebracsík. Nehogy valaki azt higgye, hogy a kezdetek kezdetén már fekete-fehér mezben virított a Juve. Olyannyira nincs erről szó, hogy ha nem történik egy fatális véletlen, minden bizonnyal a mai napig rózsaszínben pompáznának a torinoiak, ez volt ugyanis az alapításkor meghatározott hivatalos szín. Azonban 1903-ban, hiába rendelt egy vadiúj mezgarnitúrát Angliából, egészen pontosan Nottinghamből, a megérkezett csomagot felbontva bizony tátva maradt a juvésok szája. Merthogy a lelki szemeik előtt már felragyogó rózsaszín szerelés helyett fekete-fehér csíkos dresszek lapultak a dobozban. Nem cseréltek azonban, és valószínűleg komoly reklamációt sem fogalmaztak meg, hanem inkább alkalmazkodtak az új helyzethez. A csíkos öltözet pedig nem is lett olyan rossz ómen, hiszen 1903-ban, majd egy évvel később is bajnoki ezüstérmet jegyezhetett fel a gárda.

Azért azt meg kell jegyezni, hogy a fenti két ezüstös esztendő korántsem jelentett olyan menetelést, mint ami manapság szükséges egy bajnoki második hely megszerzéséhez. Ehhez ugyanis például 1903-ban összesen négy mérkőzést kellett megnyernie a Juventusnak. Az igazsághoz tartozik, hogy összesen ennyi meccse volt a csapatnak a bajnoki finálé előtt, amit a Genoa ellen már elbukott. Egy évvel később a döntőt megelőzően pedig csupán három bajnokit játszott a Juve, de azt is csak azért, mert a Milan elleni elődöntőt, az első meccs 1-1-es eredménye miatt újra kellett játszani. Hiába, az előző század első éveiben még nagyon másmilyen képet festett a labdarúgóélet.

Így érkeztünk el az 1905-ös évhez, amikor a klub történetének egyik legfontosabb pillanata következett el: megnyerte első bajnoki címét Olaszországban! Ekkor változott a versenykiírás, az élvonalban részt vevő hat csapatot párokba sorsolták, innen egy oda-visszavágós párharcból jutott tovább három, hogy ott szintén oda-visszavágós körmérkőzéses rendszerrel döntsenek az arany sorsáról. A selejtezők két sima, 3-0-s győzelemmel abszolválta a Juve a Torinese ellen, majd a csoportkörben veretlen maradt. A Genoa ellen két 1-1-et játszott, a Milaneset azonban kétszer is legyőzte, így 6 pontot gyűjtve nyerte meg a bajnokságot.

Amikor 1905-ben bajnokságot nyert a Bianconeri, már a legendás fekete-fehér mezt viselték a játékosok

Minden szép és jó volt, hiszen a Juventus ekkori elnöke, Alfredo Dick szépen építette a csapatot. Azonban a bajnoki cím után közte, és az alapítók között komoly nézeteltérések támadtak, aminek az lett az eredménye, hogy Dick fogta magát – meg jó pár játékost –, és otthagyva a zebrákat megalapította a Torino FC-t. Ez pedig el is indított egy azóta is tartó, nagyon komoly rivalizálást a két torinoi együttes között. A Juventus és az FC Torino csatáját Olaszországban Derby della Molenak nevezik. Az első derbit 1907-ben rendezték meg, és bár azt a találkozót a Torino nyerte 2-1-re, a két csapat azóta egymás ellen lejátszott összesen több mint 220 mérkőzését vizsgálva mára, ha nem is nyomasztó, de biztos Juventus fölény rajzolódott ki.

Azonban amikor elkezdődött a torinoi rivalizálás, hiába tudhatta már maga mögött első bajnoki címét a Juve, az újrázás bizony sokáig váratott magára. Címvédőként 1906-ban ezüstig jutottak a Zebrák, ezt követően viszont sokszor még bajnoki rájátszásig sem sikerült eljutniuk, gyakran már a területi selejtezők első körében megálljt parancsoltak az ellenfelek. Ráadásul jött az I. Világháború is, így lehetőség sem nagyon akadt a javításra. A harcok lezárultával szép lassan minden kezdett helyreállni, és az olasz bajnokság is újult erővel indult ismét útjára. Ez az időszak pedig egyre szebb dolgokat tartogatott a Juventusnak is. Előbb a klub történetében először behívót kapott egy játékosa az olasz válogatottba – egy bizonyos Giovanni Giacone, aki kapusként erősítette a Juvét a háború utáni években –, majd a fokozatos felzárkózás után 1926-ra már nem csak az élcsapatok nyomában loholtak a torinóiak, hanem másodszor is felállhattak a szezon végén a bajnoki dobogó legfelső fokára.  Ez a bajnoki cím pedig nekünk, magyaroknak is emlékezetes lehet.

Giovanni Giancone, a Juventus első válogatottságig jutó játékosa volt

A bajnokság Olaszországban ekkor két régióban, Észak-Dél felosztásban zajlott, amelynek végén a két régió elsője vívta a finálét. A Juventus Északon a Bolognával került szembe a nagydöntőbe jutásért. Nem elég, hogy a fekete-fehérek két húzóembere ekkor Viola József és Hirzer Ferenc voltak, de a vezetőedző is honfitársunk volt, Károly Jenő. A Bologna elleni kisdöntőben pedig nem csak az izgalmak és dráma jött, de sajnos a tragédia is. A két oda-visszavágós párharca két döntetlent hozott, így a korabeli szabályok szerint készültek a harmadik meccsre, semleges pályán. A Milánóban esedékes találkozó előtt pár nappal azonban Károly Jenő szívinfarktust kapott otthonában, és bele is halt. Csapata aztán megverte a Bolognát, majd a bajnoki döntőben nagyon sima két meccsen, 7-1-re és 5-0-ra diadalmaskodva az Alba Roma ellen szerezte meg az aranyat, a legméltóbban adózva edzője emléke előtt. Meg kell azonban említenünk Hirzer Ferencet is, ugyanis az „aranyos” szezont 35 találattal zárva lett olasz gólkirály. A következő szezonban pedig a klub másik magyar futballistája, Viola József lett a Juve edzője.

Károly Jenő húsz év után vezette bajnoki címre a Juventust, de az ünneplést már nem élhette meg

A ’26-os bajnoki cím után már nem kellett újabb két évtizedet várni a sikerre, hiszen az 1930/31-es szezon végén is a Juve ünnepelhetett – ekkor már egy olasz szakember, Carlo Carcano irányításával. És milyen, amikor egy üzlet beindul? Carcano annyira ráérzett a siker ízére, hogy a következő években egyeduralkodóvá tette a csapaton Itáliában. A ’31-es aranyat ugyanis négy újabb követte, így amikor 1935-ben felállt a csapat padjáról, nemcsak a klubtörténelem legeredményesebb edzőjeként állhatott tovább, hanem alaposan fel is adta a leckét utódjainak, az immár hétszeres olasz bajnok Juventusnál. Ez a lecke pedig sokáig megoldhatatlannak bizonyult, az újabb első osztályú aranyra ugyanis 1949-ig kellett várni. Tizennégy év alatt tíz szakvezető váltotta egymást a Juve padján, de a bajnokságban egyiküknek sem sikerült az, ami Carcanonak ötször is. Azért nem szabad igazságtalannak lenni, ugyanis 1938-ban Virginio Rosettának, majd 1942-ben Giovanni Ferrarinak sikerült a vitrinbe tennie egy-egy Olasz Kupát – amelyek az első, és második ilyen trófeák voltak az együttes életében.

A másfél évtizedes ínséges időszakot végül egy skót mester, bizonyos Jesse Carver vezetésével sikerült maga mögött hagynia a Bianconerinek (Fekete-fehérek). Az 1949/50-es bajnoki szezont úgy nyerte meg a Juventus, hogy 100 gólig jutott, és 5 pontot vert a második Milánra. A támadófoci, a rengeteg szerzett gól két élharcosa a csapatban a 28 találatig jutó dán John Hansen, valamint az olasz válogatottal később két vb-t is megjáró, az aranyos szezon során 21 gólt szerző Giampiero Boniperti voltak. Innentől kezdve pedig már nem fordult elő többször, hogy ilyen sok évet kelljen várnia a Juve szurkolóinak az újabb Scudettora.

Muccinelli (balra), Boniperti (középen) és John Hansen (jobra), az '50-es ével legndás játékosai

Ehhez az aranyhoz azért hozzátartozik az is, hogy nem feltétlenül jöhetett volna össze, ha ’49 nyarán nem történik egy, nem csak az olasz labdarúgást, de egész Itáliát megrázó tragédia. A kor addigi egyeduralkodója, a Juve nagy riválisa a Torino ugyanis repülőgép szerencsétlenséget szenvedett. A Torino előtte öt egymást követő szezonban végzett a bajnokság élén, a válogatott gerincét is a csapat adta, néha még az is előfordult, hogy az olasz nemzeti tizenegy 10 torinoi játékossal állt fel. A tragédia miatt az akkori sztárcsapatot az alapoktól kellett újraépíteni, és bár egy bajnoki hatodik helyig így is odaértek, a Juventus, és a többi korábbi rivális előtt ezzel megnyílt az út nagyobb sikerek felé.

Az ’50-es bajnoki cím után nem sokkal ismét magyar sikert rögzíthettek a krónikáskönyvek a Juventus háza táján, hiszen 1952-ben, Sárosi Györggyel a kispadon ért fel ismét a csúcsra a csapat. A tréner jó érzékkel megtartotta a korábbi edzőnél már átadólistára tett John Hansent, ez pedig telitalálta volt Sárosi részéről. Hansen ugyanis gólkirályi címig jutott, ezzel pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett a bajnoki menetelésben.

Mire az évtized végére értünk, az is kiderült, hogy az ’50-es évek során olasz edzőknek nem termett sok babér a Juve élén. Merthogy Carver és Sárosi bajnoki címe mellett még egy külhoni, egész pontosan egy jugoszláv edző, Ljubisa Brocsics tudta a legmagasabbra vezetni a csapatot a Serie A-ban. Mondjuk az is igaz, hogy Umberto Agnelli, a klub elnöke is hozzájárult a sikerhez, 1957 nyarán ugyanis remek igazolásokkal erősítette meg az együttest. A walesi középcsatár, John Charls például igazi világsztár volt ebben az időben, de a szintén leigazolt olasz-argentin támadónak, Omar Sivorinak sem kellett bemutatkoznia a sarki közértben. Naná, hogy épp e két kiválóság segítette hozzá a csapatot ahhoz, hogy történelmi tettet végrehajtva, első olasz egyesületként gyűjtse be tizedik bajnoki aranyát. Ezzel ki is érdemelte a Juve azt, hogy a következő szezontól a mezén egy arany csillaggal hirdethesse ezt a tettet az egész világnak.

Omar Sivori volt az első Juve-játékos, aki elnyerte az Aranylabdát

Bár az újabb Scudettóra két évet várnia kellett ezt követően Bianconerinek, hosszú idő után végre ismét egy olasz szakvezetővel sikerült felérnie a csúcsra. Renato Cesarini irányítása alatt pedig nem csak csapatszinten jöttek a sikerek – két egymást követő bajnoki cím –, de Omar Sivori is elérte, amit egy futballista egyénileg elérhet, ő nyerte el ugyanis 1961-ben az Aranylabdát. Olasz gólkirályként a bajnokság utolsó mérkőzésén, a nagy rivális ellen korábbról elhalasztott meccsen egymaga hatot vágott az Internek, a Juve pedig 9-1-re verte a végül második helyen záró milánóiakat.

Mindezek után talán meglepő lehet, hogy pár évvel később, már egy híresen szigorú paraguayi szakvezető, Heriberto Herrera szívfájdalom nélkül tette ki a keretből Sivorit. Azonban ez nemhogy gondot okozott neki a szurkolókkal meglévő kapcsolatában, sokkal inkább egyre inkább lopta be magát a drukkerek szívébe. Merthogy Sivori hiába volt még a hatvanas évek végén is klasszis játékos, viselkedése bizony sokszor hagyott kívánnivalót maga után. Herrera pedig nem volt rest, és egy egészen más jellegű csapatot kezdett felépíteni Torinóban, mint amilyent az azt megelőző időszakban megszokhattak. Ekkoriban az Interrel rivalizált a Juventus, gyakorlatilag évről évre, azonban a milánóiak kerete egyre erősödött, a tudásbeli fölény így egyre hangsúlyosabban a kék-feketeéknél volt. Heriberto Herrera erre érzett rá, így egyre nagyobb hangsúlyt fektetett csapat erőnlétének fejlesztésére. Ennek lett meg az eredménye 1967-ben. Pedig nagyon sokáig úgy tűnt, ismét be kell érnie a Juvénak egy ezüsttel. A bajnokság során szinte végig az Inter vezette a tabellát, és az őszi szezonban gyengélkedő torinoi támadósor mellett gyanús volt, hogy a szerencse sem áll a Bianconeri mellett. Az is előfordult, hogy a Lazio ellen elúszott egy győzelem, méghozzá azért, mert a játékvezető nem vette észre a Juve egyébként szabályos gólját. Tavasszal azonban nagy menetelésbe kezdett Herrera csapata, aminek eredményeként az utolsó fordulót már csupán egy pontos hátrányban várhatta. És milyen az élet, az egész évben jobban álló Inter kikapott a Mantova ellen, a Juve viszont legyőzte a Laziot, és akkor előzött be, amikor már nem volt visszavágási lehetőség.

Herrera sikere után az 1972/73-as szezon a következő olyan pont, amit feltétlenül ki kell emelni. A cseh Csesztmir Vycpalek edzette „Öreg Hölgy” ugyanis címvédőként várhatta az évadot. És nem elég, hogy a bajnoki aranyért szállt ismét ringbe a gárda, ekkor érkezett el az első komoly BEK-szereplés is a Juve életébe. Miközben ugyanis ismét nagy csatában megvédte címét az együttes hazai fronton, nemzetközi porondon is nagyon közel került a végső sikerhez. Egészen a döntőig meneteltek ugyanis az ekkor már Dino Zoffot is soraiban tudó zebracsíkosok. Ott az Ajax ugyan jobbnak bizonyult – 1-0-ra nyerték a finálét a hollandok –, de így óriási tett volt ez a Juvétól.

Dino Zoff nem csak a Juventus, de az Olasz válogatott meghatározó tagja is volt

Érdekesség, hogy a negyeddöntőben az olaszok az Újpestet ejtették ki, méghozzá úgy, hogy hazai pályán 0-0-t, Budapesten pedig 2-2-t játszottak. Ekkor pedig már életbe lépett az új szabály, nevezetesen, hogy az idegenben lőtt több gól dönt a továbbjutásról. Az Újpest edzője, és a Népsport is komoly kritikákat fogalmazott meg a rendszer kapcsán. Azt hangoztatták ugyanis, hogy bár a Juventus valóban két gólt lőtt Budapesten, de az Újpest viszont kapott gól nélkül tudta lehozni a torinói összecsapást, márpedig ez szerintük sokkal nagyobb tett. A vihar persze hamar elült, igaz a Juvét valószínűleg nem is nagyon foglalkoztatta a lila-fehérek panasza. Az idegenbeli gól szabálya pedig azóta is létezik…

Torinóban viszont új idők szelei kezdtek lengedezni. Persze 1976-ban, Giovanni Trapattoni vezetőedzői kinevezésekor még nem tudhatta ezt senki, de utóbb már tudjuk, hogy a lehető legjobb húzás volt a szakvezető megszerzése. Az egy dolog, hogy a következő tíz évben nem volt edzőkérdés a csapatnál, az meg egy másik, hogy miért? A válasz roppant egyszerű. Azért, mert Trapattoni egy évtized alatt összesen tizenegy különböző trófeát nyert. Mindezt úgy, hogy csak az 1979/80-as szezonban maradt serleg nélkül a Juve. Trapattoni hat bajnoki címe, két kupagyőzelme, egy-egy UEFA Kupa és KEK diadala után 1985-ben ráadásul az európai klubfutball élére is felvezette a gárdát, története során először ugyanis megnyerte a BEK-et a Bianconeri.

Giovanni Trapattonival a padon (és Michel Platinivel a pályán) páratlan sikereket ért el a csapat

Mondjuk olyan nagy csodálkoznivaló nincs is a káprázatos tíz éven, hiszen egy egészen fantasztikus játékosokból álló csapat állt össze szép lassan. Mindent elmond a ’80-as évek elején látott Juvéról, hogy az 1982-ben, Németország 3-1-es legyőzésével világbajnoki címet szerző olasz válogatott kezdőcsapatába hat játékost adott a torinoi gárda. Dino Zoff, Antonio Cabrini, Claudio Gentile, Guetano Scirea, Marco Tardelli és Paolo Rossi segítette vb címhez Squadra Azzurát, Rossi ráadásul még a vb gólkirálya is lett.

És ezt követően csak további világsztárok érkeztek a Juvéhoz. Michel Platini és Zbigniew Boniek is csíkos mezt öltött, a klub sikerei mellett pedig az Aranylabdát is négy évre kibérelte a klub. Előbb ’82-ben Paolo Rossi, majd ezt követően háromszor egymás után Platinié lett az elismerés. Mindeközben a francia klasszis vezérletével 1983-ban olasz Kupát, egy évvel később bajnokságot és KEK-et, majd ’85-ben, mint fentebb már írtuk is, BEK-et nyert az olasz sztárcsapat. A BEK-menetelés során a Juve hazai pályán minden meccsét megnyerte, a nyolcaddöntőtől kezdve ráadásul otthon még csak gólt sem kapott. A fináléban igaz nem volt egyszerű dolga a Liverpool ellen, de így is meglett a hőn áhított siker, naná, hogy Platini találatával.

Persze az élet már csak olyan, hogy a sikerek, a csúcsdöntések után jön a hullámvölgy is. A BEK-siker után Trapattoni a következő évben még behúzott egy bajnoki címet – ez már a 22. volt a klubtörténetben –, majd tíz évnyi eredményes munka után távozott a csapat éléről. Vele együtt pedig jó ideig a Scudettótól is elköszönhettek a csapat szurkolói, egészen pontosan 1995-ig. A köztes kilenc esztendőben azért szép csendben „beesett az ablakon” egy Olasz Kupa, és két UEFA Kupa elsőség. Az 1993-as UEFA-kupa sikert ráadásul az idő közben a csapathoz visszatérő Trapattoni vezetésével sikerült besöpörni. Azonban a bajnokságban a korábbi sikerkováccsal sem jött az újabb arany, így 1994-ben jött Marcelo Lippi a padra, aki öt szezon leforgása alatt még a korábbi Trapattoni féle évtizednél is jobb átlagot tudott kisajtolni a Juvéból. Három bajnoki cím, egy Olasz Kupa aranyérem és egy olasz szuperkupa elsőség mellett 1996-ban Bajnokok Ligáját, Európai Szuperkupát és Világkupát is nyert. Akárhogy is, de a Lippi-éra bevonult a klub legendáriumába.

Marcelo Lippi vezetésével jutott fel a csúcsra 1996-ban a BL-ben a Juventus

Már csak azért is, mert egyre közeledtünk ahhoz az időponthoz, amit a Juventus szurkolói legszívesebben örökre kitörölnének emlékezetükből. Pedig nem úgy tűnt, hogy nagy lenne a baj. Egy kis időt ugyan ismét várni kellett a sikerre, de Lippi ’99-es távozása után 2001-ben visszatért, és ha már visszatért, nyert újabb két bajnoki címet. Őt 2004-ben Fabio Capello követte a padon, és a Juve sikerszériája folytatódott. Capelloval ugyanis 2005-ben, majd egy évvel később is első helyen zártak a zebrák a Serie A-ban.

A következő szezonban azonban nem a címvédésre kellett készülnie a csapatnak, hanem az élvonalba való visszajutásra. A 2006-os esztendő ugyanis Olaszországban nem a gólokról lett emlékezetes, hanem a híres bundabotrányról. Sok csapat keveredett bele, aminek meg is lett a következményei. A Milantól, a Fiorentinától és a Laziotól egyaránt 30-30 pontot vontak le a bajnokság befejeztével, a legsúlyosabb büntetést azonban a még talán aranymámorban úszó Juventus kapta. Nem elég, hogy elvették bajnoki címét – sőt, visszamenőleg még a 2005-ös aranyat is –, még vissza is minősítették az együttest a másodosztályba. Bár a klub játékosai közül senki sem volt érintett a csalások kapcsán, azonban mint kiderült, a Juventus akkori elnöke, Luciano Moggi nyakig benne volt. Ez pedig hatalmas hullámokat gerjesztett egész Olaszországban.

Luciano Moggi, "A kizárás oka"

A kizárás természetesen alapjaiban rázta meg a klubot, több kulcsjátékos azonnal távozott is. Azonban így is akadtak olyan sztárok, klublegendák, akik kitartottak még a másodosztályban is a fekete-fehér színek mellett, így Gianluigi Buffonnal, Alessandro Del Pieroval, Pavel Nedveddel, Mauro Camoranesivel és David Trezeguet-vel felálló Juve valószínűleg minden idők legerősebb Serie B-s csapatát alkotta. A később csak „Calciopoli” botrányként elhíresült olasz bundabotrány után ugyan azonnal sikerült visszajutnia az élvonalba a Bianconerinek, még úgy is, hogy a kizárás melletti büntetés folyományaként -9 ponttal kezdték a szezont, azonban egy nagyon kemény időszak jött el a csapat életében. Sorra egymás után Didier Deschamps, Giancarlo Corradini, Claudio Ranieri, Ciro Ferrara, Alberto Zaccheroni és Luigi Del Neri váltották egymást a padon 2011-ig bezárólag, azonban egyiküknek sem volt hosszú élete a csapatnál. Aztán 2011-ben jött Antonio Conte, aki edzőként a klubhoz édesgette Stephan Lichtsteinert, Arturo Vidalt, Mirko Vucsinicset, és talán legjobb döntéseként Andrea Pirlot. Az újjáformálódó Juve pedig Contéval a kormányhídon nem csak, hogy rögvest bajnok lett, mindezt veretlenül hajtotta végre. Akkor még nem tudhattuk, de egy páratlan sorozat vette kezdetét a 2012-es aranyéremmel.

Contéval még 2 bajnoki címet nyert a csapat, hogy a Juve históriájának 30. bajnoki címe után átadja a stafétát Massimiliano Allegrinek. Akivel aztán éveken át képtelen volt otthon hibázni a gárda. Merthogy Allegrivel 2015-ben, 2016-ban, 2017-ben, 2018-ban és végül 2019-ben is megnyerte az Öreg Hölgy a Serie A-t. Ja, és mellette még 4 Olasz Kupa-sikerrel is bővült a felhozatal. Arról nem is beszélve, hogy Allegri közben szépen csendben alakítgatta, frissítette a csapatot, 2018 után még egy igazi sztárigazolást is sikerült eszközölnie, Cristinao Ronaldo megszerzésével.

Maurizio Sarrira (jobbra) vár a feladat, hogy a BL-ben is villantson a Juventussal

Hiába 122 éves tehát idén a Juventus, hiába akadt nem is egy, egészen Pazar időszak a klub életében, nyugodtan kijelenthetjük, hogy épp a jelen az, amikor legfényesebb időszakát éli. Allegri a tavasszal véget ért szezon után távozott a csapattól, helyét pedig a Chelsea-vel szép eredményeket produkáló Maurizio Sarri vette át. Hogy nem egy könnyű hagyaték, amivel kezdenie kellene valamit, az egészen biztos. Mint ahogyan az is, hogy Torinóban a számolatlanul nyert bajnoki címek után mindenki arra vár, hogy végre a BL-ben is jöjjön a siker. Fel van tehát adva a lecke a rutinos mesternek…

 

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu