Futballhistóriák I. rész – Arsenal

Az Arsenal veretlenül bajnokságot nyerő csapat, 2004-ből 

Meglehetősen mozgalmas év volt 1886. Bizony, 133 évvel ezelőtt egy sor olyan esemény történt, amely a mai napig is érezteti hatását. Hogy csak néhányat kiragadjunk, Karl Benz ebben az évben szabadalmaztatta a gázmotor hajtású járművét, New Yorkban nem kisebb ünnepségre került sor, mint a Szabadság Szobor felavatására, és bizony az első adag Coca Colát is ebben az esztendőben keverte ki Dr. John Smith Pemberton. Azonban ha a XIX. század végét szemlélve a sportra fókuszálunk, könnyen kiszúrhatunk a szintén jelentős eseményt. Az Arsenal labdarúgócsapatát 1886-ban alapította meg egy csapatnyi gyári munkás.

Ekkoriban kezdett teret hódítani a legújabb kikapcsolódási forma a szigetországban, a labdarúgás. A Dél-kelet Londonban működő fegyvergyár, a Royal Arsenal egyik műhelyének dolgozói éppen ezért határoztak úgy, hogy ha már mindenki a fociról beszél, csak ki kellene próbálni a dolgot, így gyorsan össze is dobtak annyi pénzt, amiből venni tudtak egy labdát – ez pedig gyakorlatilag amolyan alapító nyilatkozatnak is megfelelt. A csapat első neve Dial Square lett, a 15 munkás ugyanis az ez alatt a név alatt futó műhelyben tevékenykedett munkaidőben. A csapat első meccse nagy siker volt, ugyanis könnyed, 6-0-s győzelmet aratott Eastern Wanderers nevű formáció ellen. A siker íze pedig meg is győzte arról az újonnan alakult együttest, hogy komolyabb alapokra helyezzék a „klubot”. Még ennek az évnek a karácsonyán, egy sör mellett összeülve határoztak pár fontos, a jövőt érintő kérdésről. A csapat nevét, a gyár után Royal Arsenalra változtatták, mint ahogyan az is eldőlt, hogy piros-fehér lesz a klub hivatalos színe. Az ok egészen prózai. Az egyik játékos korábban szerepelt a Notthingam Forestben, ahonnan kapott ajándékba egy garnitúrányi piros színű dresszt…

A Royal Arsenal eleinte londoni kupákra nevezett, amatőr státuszban űzte a sportágat, és igazából hazai pályájuk, meccseik helyszíne is kis túlzással évről évre változott. Sőt, a név sem volt igazán fix, hiszen 1891-ben már Woolwich Arsenalként játszotta meccseit. Két évvel később aztán már felvételét kérte a profi ligába, amit az angol szövetség el is fogadott, így 1893-ban már a másodosztályban szerepelhetett. Ezt jó két évtizednyi csend követte. Az Ágyúsok nem értek el kirobbanó sikereket, de tizenegy évnyi második vonalas szereplés után 1904-ben, első ízben feljutottak az élvonalba. Igaz, ezen nem is kellett csodálkozni, hiszen épp előtte szerződtették első profi edzőjüket, Harry Bradshowt. Pár évvel később, 1906-ban, majd 1907-ben is elődöntőbe jutott a gárda az FA Kupában. A csapat anyagai lehetőségei azonban folyamatosan szűkültek, gazdaságilag nagy bajba került 1913-ra. Ekkor érkezett a klub élére egy bizonyos Henry Norris. Meglehetősen vegyes a róla kialakult kép. Norris egyfelől szerette volna, ha korábbi csapata, a Fulham fuzionálna az Arsenallal (ebből végül nem lett semmi), azonban az ő nevéhez fűződik a Highbury-be költözés. Az I. Világháború után, sokak szerint csak annak köszönhette az Arsenal, hogy az élvonalban kezdhette az újrainduló bajnokságot, hogy Norris vaskos borítékokat helyezett el a döntéshozók zakójának zsebében.

Henry Norris, a klub legendás, és rafinált tulajdonosa volt a XX. század elején

 

Az azonban elvitathatatlan tőle, hogy formabontó megoldásaival együtt is kivezette a nehéz helyzetből az egyesületet. És mivel a Highbury lett a csapat új otthona, az Arsenal egy csapásra lett észak-londoni csapat. Ennek mondjuk a Tottenhemnél nem nagyon örültek, kaptak ugyanis egy komoly vetélytársat – innen is ered a két klub közti, mára már tradicionális versengés. Még egy fontos megjegyzés 1919-hez: a legenda szerint „megvásárolt” élvonalbeli tagság nagyon jó üzlet lett, az Arsenal ugyanis azóta, tehát éppen száz esztendeje megszakítás nélkül tagja az első osztálynak (ma már Premier League), ezzel pedig csúcstartónak számít Angliában!

Ekkorra már több mint harminc éves volt az egyesület, azonban igazán komoly sikert még nem ért el – erre sem kellett azonban sokat várni. Elérkezett ugyanis az 1925-ös év, és a csapat edzője lett Herbert Chapman. Ő pedig nem sokat lacafacázott, gyorsan elkezdett kidolgozni egy olyan taktikát, amely forradalmasította a korabeli labdarúgást. Az új lesszabályhoz alkalmazkodva alakította ki a csapat védelmét, ez pedig olyan pompásan sült el, hogy az egy szezonnal korábban kis híján kieső Arsenal rögvest ezüstérmes lett, az FA Kupában pedig döntőbe jutott. Chapman ezt követően komoly játékosokat igazolt, aminek eredményeként 1930-ban a klub történetében először elhódította az FA kupát, egy évre rá pedig az első bajnoki arany is összejött. Annyira ráéreztek az Ágyúsok a siker ízére, hogy 1933-ban, ’34-ben és ’35-ben is megnyerték a pontvadászatot. A legendás mester, Chapman azonban ’34 végén elhunyt, így már nem érhette meg a nagy aranykorszak jó részét. Személyében egyébként egyik legnagyobb alakját veszítette el az Arsenal, hiszen nem csak híres taktikájával tette névjegyét a szigetország labdarúgásában. Azok között volt ugyanis, akik kardoskodtak az esti, villanyfényes meccsek mellett, és a mezekre kerülő számozást is neki köszönheti Anglia. Az Ágyúsok meze is az ő közreműködésével változott meg tiszta pirosról olyanra, amelynek a gallérja már fehér, sőt, a csapat közelében lévő metrómegálló nevének Arsenalra változását is ő harcolta ki.

Herbert Chapman az Arsenal egyik legeredményesebb edzője volt

A Chapman utáni évek legnagyobb alakja a londoniak csatára, Ted Drake volt. A ’35-ös bajnoki cím szezonjában 41 bajnoki mérkőzésen 42 gólt szerezve lett gólkirály, ráadásul 1935 decemberében egy olyan csúcsot is felállított, amit azóta sem tudott megdönteni senki: az Aston Villa elleni bajnokin 7 gólt lőtt.

A harmincas évek vége nagy válságot hozott magával. Az Arsenal súlyosan kezdett eladósodni, és a Highbury bővítése erre csak rátett egy lapáttal. Ha pedig ez nem lett volna elég, jött a II. Világháború. Ez minden tekintetben ellehetetlenítette a labdarúgást is. A bajnokság éveken át szünetelt, a háború során a Highburyt bombatámadás érte, és mire elértünk 1946-ig, az élvonalbeli pontvadászat újraindulásáig, az Arsenal korábbi keretének tagjai közül kilencen is életüket vesztették a harcok során. A csapat azonban így is megára talált. Egy visszafogott 13. hely után ugyanis 1947-48-ban megnyerte a bajnokságot, ’50-ben pedig az FA Kupában is az élen zárt.

Kezdett is kialakulni egy olyan kép az együttesről, amely méltán helyezte a londoniakat az igazi élcsapatok közé. Igen ám, csakhogy jöttek azok a fránya ’50-es,. ’60-as évek. Pedig ez a húsz esztendő nem úgy indult, hogy bármi jele lett volna a visszaesésnek, hiszen 1953-ban ismét, immáron hetedik alkalommal nyerte meg a bajnokságot az ekkor Tom Whittaker edzette Arsenal, és ez a bajnoki arany elég emlékezetesre sikeredett. Gyakorlatilag ugyanis az egész szezonban óriási csatát vívtak az Ágyúsok az első helyért a Preston North End csapatával. Olyannyira szoros volt a versengés, hogy végül a legutolsó fordulóban dőlt el a bajnokság. A két együtteses azonos pontszámmal zárt, és a több rúgott gól rangsorolt, ebben pedig bizony az Arsenal a szezonban verhetetlen volt. Hála a Doug Lishman, Cliff Holton csatárkettősnek – ketten együtt 41 találatig jutottak az évad során –, a londoniak örülhettek a végén.

Cliff Holton rengeteg góljának is köszönhette a csapat az 1953-as bajnoki címet

Innentől azonban egy bő másfél évtizeden át tartó vergődés következett. Az ’50-es évek legvégén ugyan még jött egy bajnoki 3. hely, de ezek az esztendők még így is a középszerről szóltak. Az FA Kupában egy-két kör után általában jött a búcsú, a bajnokságban pedig 11., 10., 7. helyek váltogatták egymást. Az 1965/66-os szezonban ráadásul még a kiesés réme is fenyegetette az Arsenalt. Mondjuk nem is csoda, hiszen történelmi, tízmeccses nyeretlenségi szériával, közel kilencven kapott góllal köszöntött a csapatra ez az évad. Nem is csoda, hogy 1966-ban az Arsenal megköszönte az addigi edző, Billy Wright munkáját, és húzott egy igazán merészet. Neves futballszakember helyett ugyanis a csapat addigi fizioterapeutáját, Bertie Mee-t tették a gárda élére. Ez pedig nyerő húzásnak bizonyult. A vasszigoráról híres Mee-vel ugyanis a csapat szépen lassan elkezdett felfelé lépkedni. A 14. helyet ugyanis az új mesterrel rögvest egy hó7. követte, majd nem sokkal később, 1969-ben már újra az élmezőnyből nézhetett maga mögé a tabellán az Arsenal, 4. lett ugyanis a bajnokságban.

Bertie Mee fizioterapeutából lett sikeredző

A következő év pedig hosszú idő után hozott egy újabb nagy sikert. Mert igaz ugyan, hogy a bajnokságban nem brillíroztak az Ágyúsok – 1970-ben csak a hetedikek lettek –, a Vásárvárosok Kupájában, nemzetközi színtéren már ellenállhatatlanok voltak. Főleg hazai környezetben. A kupa, döntővel együtt lejátszott hat fordulójában ugyanis az összes hazai meccsét megnyerte Mee csapata. Az elődöntőben például a kor sztárcsapata, az Ajax ellen sikerült a Highburyben 3-0-ra nyernie a londoniaknak, a döntőben pedig, az Anderlecht otthonában elszenvedett 3-1-es vereség után nyert az Arsenal saját pályáján újfent 3-0-ra, és nyerte meg első nemzetközi kupáját.

Aztán az új évtized hozta el a csapat történetének egyik legfényesebb szezonját, az 1970/71-est. A bajnokságban gyakorlatilag végig nagy versenyfutás volt a Leeds United és az Arsenal között. És akárcsak 1953-ban, ezúttal is az utolsó fordulóra maradt a döntés. A londoniak azzal a tudattal léphettek pályára az ősi rivális Tottenham ellen, hogy ha nyernek, bajnokok. Nos, nyertek is hazai pályán 1-0-ra. A nagy ünneplés után ráadásul várt rájuk még egy fontos meccs, az FA Kupa döntője a Liverpoollal szemben. A rendes játékidő 0-0-s eredménye után a hosszabbításban a Pool került előnybe, azonban Bertie Mee legénysége Eddie Kelly és Charlie George találataival fordított, és az 1900-as években a Tottenham után második csapatként duplázott Angliában.

Charlie George (a kupával a fején) révén lett meg az Arsenalnak '72-ben az FA Kupa

A szurkolók közül valószínűleg kevesen gondolták, hogy e csodás szezont sok-sok nyögvenyelős, helyenként horrorisztikus követi majd, azonban így lett. A bajnoki és FA Kupa címvédő londoniak ugyanis a következő évben a kupában ugyan ismét döntőztek – megnyerni nem tudták –, a bajnokságban azonban csupán az 5. helyen zártak. És ez csak a kezdet volt, merthogy a következő években egyre lejjebb csúszott a csapat. Egészen addig, hogy 1976-ban kis híján kiesett az élvonalból, végül a 17. helyen zárva sikerült megőrizni az első osztályú tagságot. Nem csoda, hogy tíz évnyi, többnyire sikeres edzősködés ide vagy oda, Bertie Mee-nek mennie kellett. A helyére pedig a Tottenham korábbi szakvezetője, Terry Neill érkezett, a drukkerek nem kis csodálkozását és idegenkedését kiváltva. Azonban az eredmények, ha szép lassan is, de igazolták az új mestert. Első évében a 8. helyre vezénylete a csapatot, másodszorra pedig már 5. lett az Arsenal, ekkor pedig ráadásként az FA kupa döntőjébe is bejutott, még ha az Ipswichtől ki is kapott 1-0-ra. Egy évvel később azonban összejött a klub ötödik FA Kupa győzelme is, de mindennapi módon. Már a fináléig vezető út sem volt épp klasszikusnak mondható. A sorozatban a döntő előtti fordulókban ugyanis döntetlen esetén nem volt hosszabbítás, hanem újrajátszással döntötték el a továbbjutás kérdését. Nos, a Sheffield Wednesday elleni párharc csak nem akart eldőlni az első meccsen, így jöhetett az újrajátszás. Aztán újabb. És mivel háromszor egymás után sikerült ikszelnie a csapatoknak, negyedszer is neki kellett futniuk. A végül 360 percesre nyúló csatát a negyedik meccsen azért már behúzta az Arsenal, és a döntőig már viszonylag sima úton jutott el. Ott pedig megint olyasmi történt, ami nem minden nap esik meg.

Az Ágyúsok már 2-0-ra is vezettek a Manchester United ellen, és a 85. percben már talán készültek is az ünneplésre. Az ellenfél azonban gyakorlatilag a semmiből egyenlített pár perc leforgása alatt. Érhető módon innen már mindenki elkönyvelte, hogy jöhet a hosszabbítás (a döntőben már 2x15 perc döntött), ahol a feltüzelt MU nyilván a maga javára fordítja a finálét. Igen ám, csakhogy az egyenlítő gólt követő középkezdés után szinte azonnal robbant a bomba, az Arsenal ugyanis ismét betalált, és ezzel rendes játékidőben 3-2-re megnyerte ötödik FA Kupáját.

Alan Sunderland lőtte minden idők egyik legizgalmasabb FA Kupa döntőjén a győztes gólt 1979-ben

És nem sok hiányzott ahhoz, hogy az évtizedet egészen elképesztő eredménysorral zárja a gárda. A bajnokságban nagyon sokáig versenyben volt, még az aranyért is, az FA kupában és a KEK-ben pedig egész a döntőig menetelt. Csakhogy végül a két finálét elbukta, a bajnokságban pedig hiába a szoros verseny, még a dobogóról is lemaradt.

A ’80-as évek eleje aztán egy újabb visszaesést hozott magával. A bajnokságban általában a középmezőny jelentette a maximumot, a kupasorozatokban pedig rendre hamar búcsúzni kényszerült az Arsenal. A visszafogott eredmények hatására ’86-ban új edzőt keresett a klub, aki a korábban az Ágyúsokat játékosként is szolgáló George Graham lett. Graham meglepőt húzott, ugyanis első évében egyetlen új igazolást sem eszközölt, a meglévő csapatot kezdte el építgetni, mindezt úgy, hogy az utánpótlásból egyre-másra emelte fel a fiatal tehetségeket. A szisztéma pedig nem csak a szurkolók körében aratott osztatlan sikert, hanem az eredményekben is igazolást nyert. Az őszi szezonban ugyanis egy 17 meccses veretlenségi szériát épített fel az Arsenal, amivel klubcsúcsot állított fel. Egy ideig még a tabella élére is odakerült Graham fiatal együttese, és bár a bajnokság végére azért visszább csúszott, így is bizakodó hangulat lett úrrá a csapat körül. Már csak azért is, mert ebben az évben a Ligakupában, története során először feljutott a csúcsra a csapat.

George Graham vezetésével nyertek először Ligakupát az Ágyúsok

Ezt egy valamivel csendesebb szezon követte, 1988 nyarán azonban már sokan érezték, hogy ismét közel került a bajnoki cím esélye. Graham építkezése kezdett ugyanis igazán beérni, ráadásul ezen a nyáron az erősítések is jól sikerültek. A nagy várakozás után nem is maradt el a siker, szűk egy év elteltével ugyanis bajnoki címet ünnepelhetett a gárda. De még milyet! Ekkor kezdhettek ugyanis elgondolkodni sokan, hogy ha az Arsenal bajnok lesz, az általában az utolsó fordulóban történik. Igaz, hogy papíron nem az utolsó körben szerezték meg az aranyat az Ágyúsok, de mivel a nagy rivális Liverpool elleni tavaszi meccsüket el kellett halasztani, mégis a szezon utolsó mérkőzése lett ez. A Pool két ponttal állt jobban – ekkoriban még két pont járt egy győzelemért –, és hogy tovább bonyolódjon a helyzet, egy szimpla siker sem lett volna elég az Arsenalnak, a nagyon hasonló gólkülönbség miatt ugyanis kettővel kellett nyerni az aranyhoz. Az első gól hamar meg is volt, az igazi ünneplést eredményező másodikra viszont kilencvennél is több percet kellet várni. A rendes játékidő letelte után kicsivel azonban csak megérkezett a várt találat.

A következő nagy sikerre nem kellet olyan sokat várnia az Arsenal szurkolóinak, ugyanis az 1990/91-es bajnoki szezon is aranyéremmel zárult. Pedig sokáig úgy tűnt, minden összeesküdött az Ágyúsok ellen. Bár sorozatban hozta a győzelmeket a csapat, még az őszi szezon során egy hatalmas tömegverekedés tört ki a pályán a Manchester United elleni találkozón, aminek eredményeként le is vontak két pontot a csapattól. Nem sokkal később pedig az együttes csapatkapitányát, Tony Adamset kapcsolták le a rendőrök ittas vezetés miatt, és a védőnek három hónapra börtönbe kellett vonulnia. Ez sem törte meg azonban, az idő közben a Liverpoollal szemben már hétpontos hátrányban lévő londoniakat. Az egész szezon során töretlenül mentek előre, aminek az eredménye az lett, hogy végül hétpontos előnnyel nyerték meg a pontvadászatot. Ez volt az Arsenal egyik emblematikus figurájának, David Seamannek az első szezonja, és bizony a hálóőr alaposan kivette a részét az aranyból. Az egész szezon során mindössze 18 gólt kapott ugyanis.

Tony Adams sokáig csapatkapitány is volt, de előfordult, hogy börtönbüntetése miatt nélkülözte őt az Arsenal

 Bajnoki eredmények terén ugyan hagyott kívánni valót maga után a következő két szezon, azonban 1993 tavaszán, a Ligakupában és a FA kupában vigasztalódatott a csapat. Mind a két sorozatot meg nyerte ugyanis a Graham-alakulat, ezzel az első olyan angol csapat lett, amelyiknek egy éven belül mind a két színtéren sikerült a csúcsra jutnia. A következő szezonban aztán sikerült megkoronázni az előző évi sikereket, a KEK-ben ugyanis nem csak a döntőig tudott eljutni az Arsenal, hanem ha már ott volt, meg is nyerte azt a címvédő Parma ellen. Nem sokkal később aztán a már tíz éve a csapatot irányító Steve Grahamnek távoznia kellet a padról. És bár a szerény bajnoki eredménysor miatt is indokolt lehetett volna a váltás, az ok mégis egész más volt. Kiderült ugyanis, hogy a szakember több játékos leigazolásakor részesedést intézett magának a vételárból. Őt segítője, Stewart Houston követte a csapat élén, igaz csak ideiglenesen, hogy a következő teljes szezonra már Bruce Rioch legyen az Arsenal edzője. Bár nagy eredményt nem tudott elérni, egy fontos tett így is a nevéhez fűződik: ő igazolta le ugyanis Dennis Bergkampot! Hogy aztán vele már ismét egy új, távolról érkező, francia edző, Arséne Wenger arassa le a babérokat…

Dennis Bergkamp 11 évig erősítette a csapatot, a klubtörténelem egyik legjobb játékosa volt

Mert bizony, amikor az Arsenalhoz érkezett a francia mester, sokat még azt sem tudták, ki ő. A japán Nagoya Grampus Eight együttesétől sikerült elcsábítani, igaz nehezen jött össze a transzfer. A japánok ugyanis először úgy voltak vele, hogy csak 1997 januárjában engedik el edzőjüket. Ezt áthidaló megoldásokkal igyekezett menedzselni a londoni csapat. Ideiglenes edzők váltották egymást, bár a hírek szerint a háttérből már ekkor is Wenger mozgatta a szálakat. Az szándékai szerint jöttek az igazolások is ’96 nyarán. Az Arsenal szerződtette Patrick Vierát, Rémi Garde-t és Nicholas Anelkát is. Az első Wengeres bajnoki évad végén rögvest bronzérmes is lett a bajnokságban a csapat, a francia tréner pedig a következő nyáron tovább folytatta a megkezdett vonalat. Szerződtette Emmanuel Petit és Marc Overmars is, igaz a ’97/98-as szezon ősze így sem nézett ki jól, a hatodik helynél nem sikerült előrébb jutni a csapatnak. Viszont ’98 tavaszára még sokáig fognak emlékezni az Ágyúsoknál! Óriási menetelésbe kezdett ugyanis az Arsenal, aminek a vége egy újabb bajnoki cím lett, amit egy FA Kupa győzelemmel sikerült megkoronázni. Ez pedig bebiztosította Wenger pozícióját is – mint azóta már tudjuk, nagyon, nagyon sok időre. Az ezredfordulóig ugyan újabb hangos siker nem érkezett, de az Arsenal két bajnoki ezüstéremmel jelezte, hogy Angliában bizony a legjobbak között van. Idő közben pedig Wenger is folytathatta a csapat maga képére formálását. Olyan kiváló futballisták érkeztek Londonba, mint Fredrik Ljumberg, Nwankwo Kanu vagy Thierry Henry.

 

A kétezres évek eleje aztán el is hozta a klub történetének legsikeresebb időszakát. A Wenger féle Arsenal a 2001/2002-es szezonban megismételte a ’97/98-as duplázást, egy évvel később pedig, bár a bajnoki cím nem jött össze, a FA Kupában ismét ünnepelhettek a szurkolók és a csapat. És el is érkeztünk a 2003/2004-es évadhoz. Az előjelek nem voltak túl fényesek, az Arsenal épp új stadiont épített ugyanis, így az átigazolások terén meglehetősen visszafogott büdzsé állt rendelkezésre. Ehhez képest a bajnokságban egészen leképesztően menetelt a gárda. Megdöntötte a korábbi 17 meccses veretlenségi szériáját, és ha már ennyire belejöttek a dologba Henryék, akkor a bajnokság végéig már le sem engedtek. Úgy nyerték meg 11 pontos előnnyel a Premier League-et, hogy egyszer sem szenvedet vereséget – ezt előttük egyetlen csapat, a Preston North end tudta megcsinálni, még 1888/89-ben. Az Arsenal futballján ámult egész Európa, és sokakban gyorsan megfogalmazódott a gondolat, hogy ez volt minden idők legjobb Arsenalja. Innentől kezdve azonban a Wenger éra, már ami az eredményeket, címeket illeti, hanyatlásnak indult.

Thierry Henry és Arséne Wenger a „veretlen bajnoki cím” két főszereplője

Egy évvel az elképesztő bajnoki cím után ugyan az FA Kupában aranyat szerezett az együttes, de innentől kezdve jó tíz éven át nem jött a siker semmilyen fronton. A legközelebb a nagy eredményhez 2006-ban voltak az Ágyúsok, de a Barcelona elleni Bajnokok Ligája döntőben hiába vezettek, végül vereséget szenvedtek. Wenger azonban évről évre élvezte a klubvezetők bizalmát, és bár szurkolói oldalon olykor-olykor azért felmerült, hogy talán más megoldás után kellene nézni szakmai vezetés tekintetében, igazából a drukkerek szemében is nagy népszerűsége volt. Az azért nem könnyítette meg Wenger dolgát, hogy a nagy angol csapatok közül rendre ő költhette a legkevesebbet új játékosok megszerzésére. Szűk egy évtizednyi csend után aztán a 2010-es évek közepén jött az újabb nagy siker, 2014-ben ugyanis ismét sikerült megnyerni az FA Kupát, majd egy évvel később újra összejött ugyanez. És bár a bajnokságban nem sok esélye volt az Arsenalnak az aranyra, 2017 ismét FA-sikert hozott. Sőt, e három kupagyőzelem évében a Szuperkupát is elhódította az Arsenal. Végül, 22 évnyi munka után 2018-ban távozott a csapat éléről Arséne Wenger. És bár utólag alaposan megoszlanak a vélemények a megítéléséről, elvitathatatlan, hogy irányítása alatt összesen 17 trófeát nyertek az Ágyúsok, amellyel a klub történetének messze legeredményesebb edzője lett.

Utódja, a spanyol Unai Emery eddig egy teljes szezonon van túl Arsenal-edzőként. Bár trófeája még nincs, de irányításával rögtön Európa Liga-fináléba jutott az együttes. A jövő tehát akár még hasonlóan szép dolgokat is tartogathat az Arsenal számára, mint a mögöttünk lévő 133 esztendő…

 

Források:

fc-arsenal.hu

arsenal.com

arsenalfan.hu

 

© Focivilág Pécs Kft. | 7622 Pécs, Bajcsy-Zs utca 9. mfsz 21-22. | +36 70 423-6044 | focipecs@furgenyuszi.hu | www.furgenyuszi.hu